Titkosszolgák a határon

Egy kreált botrány miatt Traian Băsescu államfő azzal a kikötéssel küldte vissza a parlamentnek a földtörvény tervezetét, hogy a honatyák vizsgálják meg a külföldiek földvásárlásának korlátozását. Egy bukaresti magyar diplomata szerencsétlen elszólása a magyar állam lehetséges erdélyi földvásárlásáról nacionalista hisztériahullámot váltott ki. Eközben egyetlen szó sem esik a tervezet példátlanul demokráciaellenes kitételéről: a 20 kilométeres határmenti sávban, a nemzetbiztonsági törvényben felsorolt hat belügyi és katonai titkosszolgálati szerv engedélyéhez kötné a kültelki termőföldek adásvételét.

Román vagy külföldi állampolgár csak akkor vásárolhatna határzónában földet, ha azt a titkosszolgálatok engedélyezik. Az RMDSZ nem szavazta meg a tervezetet, a többi román párt elzárkózása miatt azonban nem gyűlt össze kellő számú aláírás ahhoz, hogy megtámadhassa az Alkotmánybíróságon. A Trianon utáni Romániában is példátlan megszorítás Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint a modern jogállammal összeegyeztethetetlen rendelkezés, és egyedülálló az Európai Unióban.

Kinek van vaj a fején?

„Képzeljük el azt az esetet, amikor egy erdélyi magyar vagy román ember földet szeretne vásárolni Nagyvárad határában, a nemzetbiztonsági törvényben felsorolt hat titkosszolgálat valamelyike pedig elutasítja, arra hivatkozva, hogy a vásárló nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Innentől kezdve az illető megbélyegzett egyén” – magyarázza Cseke Attila (képünkön).

A törvénytervezetben semmiféle előírás nem szól arról, hogy a hazai vagy külföldi földvásárlónak milyen speciális feltételeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy a titkosszolgálatok ne találják gyanúsnak. A nagyváradi képviselő szerint ilyen előírásokat a legsötétebb kommunista rendszerben sem foglaltak törvénybe, ez minden demokratikus országban alkotmányellenesnek minősülne. Az államelnök által újratárgyalásra visszaküldött törvényben a kitétel nem képezi felülvizsgálat tárgyát, a következő hetekben elfogadandó végleges változatban minden bizonnyal benne marad a titkosszolgálati megkötés.

A 2007-es EU-csatlakozáskor Románia hétéves felkészülési időt kapott arra, hogy 2014. január elsejétől megnyissa földpiacát az uniós állampolgárok előtt. Tavaly a román kormány újabb halasztást kért, amit Brüsszel elutasított, azzal a kiegészítéssel, hogy az új jogszabályba az unió többi országaiban működő feltételeket is belefoglalhatja. A leggyakoribb feltétel a megfelelő mezőgazdasági képesítés, azaz lehetőleg szakmai befektetőkhöz kerüljön a földtulajdon- és a földhasználati jog.

Cseke Attila szerint más lehetőségek is adódnak a földvásárlók megrostálására, Románia azonban senki más által nem alkalmazott megszorítást vezetett be. „Miközben immár a negyedik esztendeje harcolunk a brüsszeli törvénykezés szerint is jogtalan schengeni határ feloldásáért, az országhatárok mentén – a titkosszolgálatok vadászterületeként – 20 kilométeres szélességben belső határzárat hoznánk létre. Ez ellehetetlenítené az itteni földtulajdonosok életét” – állítja Cseke.

 „Szent” elrománosítás

A Trianon utáni Románia Erdély-politikáját ismerő szakemberek számára a román kormány döntése nem véletlenszerű. Annak a sorozatnak a szerves része, amely a múlt század húszas-harmincas éveiben elsősorban a színromán falvaknak a magyar határ térségébe való betelepítésével kezdődött. Ugyanezt a politikát most modern köntösbe burkolva a titkosszolgálatok révén akarják tökélyre vinni. A rendelkezésnek hosszabb távon egyetlen célja lehet: kihúzni a még szép számban jelen levő határ menti magyar földtulajdonosok talpa alól a birtokokat, és azt román tulajdonosoknak játszani át.

A Partiumi Keresztény Egyetemen gazdasági és regionális földrajzot oktató Szilágyi Ferenc (képünkön), az Erdélyi Magyar Néppárt érmihályfalvi önkormányzati képviselője szerint az elmúlt száz évben mind a határ menti zónák, mind pedig a beljebb fekvő erdélyi régiók az elrománosítás hosszú távú koncepciójának estek áldozatul. Trianon után azonnal nekiláttak a határ menti régiók nemzetiségi összetételének megváltoztatásához. E hullám első áldozata Szatmár megye. „Bukarest számára nagyon kedvezőtlen volt a régió nemzetiségi összetétele: nem voltak ortodox románok, csak görög katolikusok, a megye többségét pedig magyarok lakták. A harmincas években kezdődött el a masszív ortodox román lakosság betelepítése ahatársávba.”

A szakember térképen mutatja a tucatnyi új román települést: Scărişoara Nouă, Horea, Viişoara, Marna, Ianculeşti (Szentjánosmajor), Urziceni Pădure, Lucăceni, Dacia, Paulian, Traian, Decebal, Drăguşeni, Mesteacăn, Dumbrava. Többségüknek nincs sem magyar neve, sem magyar lakója. A betelepítés nem állt meg a határszélen, hanem a megye belső területeire is jutott néhány új ortodox telep, sőt magyar falvak kültelkein is létrehoztak román telepeket, például Mikolán. A „zöldmezős beruházásban” létrehozott román falvakban azonnal ortodox templomokat emeltek a határ menti sávban. A masszív betelepítést Bihar megye csak azért kerülhette el, mert ott jobb volt a románság aránya, miután az országhatár levágta róla a magyarok lakta alföldet. Ide is jutott azonban néhány román falu mutatóba, mint Avram Iancu vagy Mihai Bravu. A határ menti „egészséges” arányok kialakítását célozta az a harmincas évekbeli törvény is, amely kimondta, hogy népszámláláskor a görög katolikus és az izraelita vallású magyarok csakis románnak vallhatják magukat.

Elrabolt beruházások

A kommunizmus éveiben az elrománosítás más taktikát követett. Amíg a királyi Románia román falvak formájában fektetett be tetemes összegeket a régióba, az ország új kommunista urai a befektetéseket elvitték Erdély belső zónáiba, a határszélre évtizedeken át alig jutott pénz. Az új vidékfejlesztési anomáliákat példázandó Szilágyi Ferenc a határ menti Érmihályfalvát említi, amely a környék legjelentősebb településeként hosszú ideig városi rangot sem kaphatott. Helyette a fele annyi lakossággal rendelkező Margittát nevezték ki rajonközpontnak, ide építettek kórházat, bíróságot, adminisztratív központot. Ugyanez történt az ötvenezres lakosú Szatmárnémetivel: tartományi központnak az akkor 15 ezres lélekszámú Nagybányát jelölték ki, amelyet néhány évtized alatt felduzzasztottak 150 ezerre. Mindeközben Szatmárnémeti lakossága csupán megduplázódott az 1968-as megyeszékhellyé történő előléptetése utáni időszakban.

„A közhiedelemmel ellentétben Erdély partiumi határsávja az egyik legszegényebb vidék. A két-három nagyvárost leszámítva a környékre jelentősebb ipart nem telepítettek, az emberek a mezőgazdaságból éltek, ahogy tudtak.” Szilágyi szerint az elmúlt évtizedek hátrányos megkülönböztetésének következményei ma is érződnek a településeken. Az egyetlen adottság, a jó minőségű termőföld, a legtöbb helyen néhány család kezében összpontosul. A gyenge minőségű homok parlagon hever, a kiváló minőségű fekete földek kisebb-nagyobb agrárüzemek, mezőgazdasági társulások formájában kerültek szakemberek felügyelete alá. Jellemző módon színmagyar falvakban is a nagyobb parcellákba összegyűjtött termőföldeket fele-fele arányban dolgozzák magyar és román agrárvállalkozók, a román falvakban azonban elvétve sem találni magyar agrárvállalkozót.  Jó minőségű földet szinte lehetetlen vásárolni a környéken, ma még senki nem adja el.

Élet Schengen után

„Ha sikerül feloldani a schengeni határzárat, az olyan hatással lesz a határ menti településekre, sőt, Belső-Erdélyre is, mint a 2007-es EU-s csatlakozás” – magyarázza Cseke Attila. A román-magyar határ szabad átjárhatósága óriási lendületet adhat a határ mindkét oldalán fekvő településeknek. Elképesztően demagóg vélemények is elhangzanak román kormánypárti politikusok részéről, hogy mi megvagyunk Schengen nélkül miközben megfeledkeznek arról: ahatár szabad átjárhatósága esetén például bármilyen romlandó áru legalább fél nappal hamarabb eljuthatna az európai célállomásokra.

„A kistelepülés halála, ha zsáktelepülés. A román-magyar határ közelében több tucat ilyen falu létezik, amelyet Trianonban elvágtak az érvényesülés lehetőségétől” – magyarázza Szilágyi Ferenc. A szakember szerint a mintegy száz éves kényszerpihenő után a régi rendszer visszaállítása vélhetően nem megy majd egyik napról a másikra, főleg, ha a határ menti erdélyi városok nem válnak igazából kétnyelvűvé. Szatmárnémeti például képes lenne becsatornázni a határtól száz kilométerre levő Nyíregyháza és Szatmár közötti magyar települések jó részét, hiszen sok magyarországinak könnyebb lenne itt bevásárolni, és az itteni szolgáltatásokat igénybe venni. „Ha viszont ezekben a városokban leordítják a fejét, mert magyarul beszél, minden maradhat a régiben.” Az államnak csak úthálózatról, infrastruktúráról kellene gondoskodnia, a többit kialakítja magának az élet. Csak éppen engedjék!