Periprava lágere és hírhedt parancsnoka

A Duna-deltában az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő, jelenleg mintegy kétszáz lakosú Periprava az ország egyik legnehezebben megközelíthető falva. A település határától három kilométerre működött a diktatórikus kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora. Ezért Periprava neve végérvényesen bekerült a történelemkönyvekbe. Ma már a letűnt helyszínen minden régről megmaradt kő, csont vagy fémdarab elpusztíthatatlan és kitörölhetetlen üzenet hordozója.

Halálgyár a Dunán

A munkatábort hivatalosan egy gát megépítése és a falu körüli mocsaras terület lecsapolása érdekében alakították ki az ötvenes évek elején. 1959–1964 között politikai foglyok ezreit hozták ide, főleg a rendszer által „ellenforradalmároknak” minősített elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat. Akik a szamosújvári, a nagyenyedi, a máramarosszigeti és a többi halálgyárból (értsd: börtön) kerültek ide túlélni vagy meghalni. Ebben az időszakban a fizikailag és lelkileg már-már elviselhetetlen élet- és munkakörülmények a legkegyetlenebb szibériai körülményekkel vetekedtek.  A politikai elítéltek 1963–64-es szabadulása, az általános amnesztia után a tábor politikai jelentősége csökkent, 1977-ben véglegesen felszámolták.

A munkatáborban kubikolás és nádvágás zajlott leginkább, amit kiegészített az állattartás, útépítés és egyéb nehéz munkák. A Duna–Fekete-tenger csatorna töltéséhez napi három köbméter föld talicskázása volt a norma, nádból pedig akár tizenöt kötés. Aki ezt nem teljesítette, aki nem viselkedett eléggé alázatosan, az sokszor kegyetlen verést kapott. Aki viszont „jól viselkedett”, néhány elvárt információért cserébe kapott egy tál ételt a minden elítéltet kínzó éhezés átmeneti csillapítására.

Csontok és kegyetlen történetek

A hallgatás falát csak lassan sikerült áttörni a rendszerváltás óta eltelt immár mintegy három évtized alatt. Az igazságszolgáltatás is többnyire várat magára, miközben a még élő egykori foglyok és fogvatartóik tábora egyre inkább apad. Az elítéltek zömének nem adatott meg az a lehetőség, hogy nyíltan beszéljenek az embertelen lágerkörülményekről, szenvedéseikről. A túlélők közül ma is sokan félnek, inkább hallgatnak. De éppen elegen beszélnek ahhoz, hogy a tények felszínre kerüljenek. Sőt, a csontok is. Hiszen az elmúlt években a régészek több ásatást szerveztek a Duna-deltában, hogy felkutassák a kommunizmus idején az egykori peripravai kényszermunkatáborban elpusztult politikai foglyok földi maradványait.

Közben a csontokkal együtt egyre több kegyetlen, ám valós történet is felszínre került: a félelem, a megaláztatás és az éhezés terrorjáról. Véletlenül vagy akarattal előidézett balesetekről, a verés utáni hidegvizes borogatásokról, nyers kígyó kényszerű fogyasztásáról, a cellában cikázó és a fogvatartottak húsába maró patkányokról, az autógumiból készített bocskorokról, a vízen úszkáló alvó alkalmatosságokról, a farkaskutyás fegyveres őrök sugallta napi halálközelségről, a tüdőbeteggel közösen használt evőeszközökről, a vérhas és az alultápláltság áldozatairól.

Az ártatlanul elítéltek a jézusi szeretet jegyében megbocsátottak egykori kínzóiknak. Nem uralta őket bosszúvágy, csak erkölcsi igazságtételre vágytak. Mélyen csalódniuk kellett azonban, amikor azzal kellett szembesülniük, hogy a törvények – néhány látványos példa statuálása kivételével – megvédik a bűnösöket. Nem csoda, hiszen az egykori pártaktivisták, államügyészek és börtönparancsnokok gyermekei, unokái ma is aktivisták, jogvédők és parancsnokok. Csak máshol. De csalódottak azért is, mert saját gyermekeiknek és unokáiknak ma is inkább a vándorbot jut szerencsét próbálni hetedhét országon túl, mintsem idehaza „helyzetbe kerülni”. Miközben fájó, hogy a kommunista börtönök és munkatáborok története alig-alig kerül be a hazai történelemkönyvekbe, és hamis próféták prédikálnak a rendszerváltásról, demokráciáról, szabadságról. Akik mindezért bizonyítottan megszenvedtek és akár életüket áldozták, hogy majdan véget érjen az igazságtalan önkényuralom, azok ma is teljes mértékben háttérbe szorulnak.

Félmillió bebörtönzött

A fentiekhez mérten aprónak mondható igazságtétel, hogy 2014-ben per kezdődött Ion Ficior lágerparancsnok (portrénkon) ellen, aki a bűnvádi eljárás során mindvégig ártatlannak vallotta magát. Ellene tanúskodó áldozatai, illetve azok leszármazottai nem követeltek anyagi kárpótlást, csak azt, hogy ítéljék el bűneiért. A kivizsgálás során megállapítást nyert: a peripravai munkatábort azzal a céllal működtették, hogy „megsemmisítsék” a kommunista rendszer ellenségeinek tekintett rabokat. A vádirat szerint az embertelen körülmények miatt a peripravai munkatáborban összesen 103 fogoly halt meg Ion Ficior parancsnoksága idején. (A volt foglyok visszaemlékezései alapján ennél több – szerk. megj.). Ahhoz képest ez csak „egy csepp a tengerben”, ha figyelembe vesszük, hogy Romániában a kommunista diktatúra idején több mint félmillió, a rendszer ellenségének tekintett embert börtönöztek be, miközben becslések szerint közülük több tízezren nem élték túl az embertelen fogvatartási körülményeket.

Három bűnös

Ion Ficior 1958 szeptemberétől a peripravai 0830. számú munkatábor parancsnok-helyettese, majd négy éven át, 1960. október–1963. szeptember között parancsnoka volt. 1928-ban Oláhkocsárdon született, 1946-ban Dicsőszentmártonban villanyszerelőnek képezte magát, és képesítése napján belépett a Román Kommunista Pártba. Még abban az évben, alighogy átlépte a felnőtt kor küszöbét, egy baptista pap lányát vette el feleségül. Pártaktivista, majd állambiztonsági tiszt lett belőle, végül házassága miatt a Büntetésvégrehajtási Főigazgatósághoz helyezték. A peripravain kívül több munkatábor parancsnoka, ezredesi rangban ment nyugdíjba. Azóta sincs lelkiismeretfurdalása a haláltáborokban, így a peripra­vai 0830-as egységben történtek miatt. Az állam által neki megítélt kiváltságos nyugdíja bizonyára hozzájárult „a jól végzett munka” örömének bizonyosságához.

A peripravai lágerben fenntartott és fokozott embertelen körülmények minden elítélt szenvedéséhez, sokak halálához vezettek. Mégis, 2013-ig kellett várni, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) a még életben lévő táborparancsnokok, volt börtönőrök büntetőjogi felelősségre vonását kezdeményezze. Négy év alatt pedig csupán három esetben indult bűnvádi eljárás, majd vádemelés közismert „kommunista pribékek” ellen.  Elsőként Alexandru Vişinescut, a hírhedt Rămnicu Sărat-i börtön egykori rettegett parancsnokát ítélték el húszévi szabadságvesztésre. A sorban a második Ion Ficior, Periprava „hóhéra”, szintén húszévi szabadságvesztés jogerős ítéletével. A harmadik eljárás pedig Marian Petrescu, a galaci börtön egykori parancsnoka ellen irányul. A bíróság mindhármukat külön-külön száznál több elítélt, politikai fogoly haláláért tart felelősnek. Mégis, törvény elé állításuk és a közvélemény előtti leleplezésük elsősorban nem hatalmas kegyetlenkedéseiknek köszönhető, hanem annak, hogy az újkori román demokrácia szeme láttára (és hozzájárulásával) megérték az aggkort. Ehhez valószínűleg nem az elítélteknek kijáró börtönkoszt, hanem a kommunizmus idején megszerzett kiváltságok, majd az azt követő korszakban felvett magas nyugdíjak miatti kedvező megélhetési körülmények járultak hozzá. No meg a posztkommunista eszméket fenntartó, a valós és kiterjedt igazságszolgáltatás elodázásával saját pozícióikat (is) féltő utódok csigalassúsága.

Négycsillagos szálló a haláltábor helyén

Úgy látszik, a demokráciában az emberiesség elleni bűncselekmények felgöngyölítéséhez hosszú évekre, bírósági eljárások sorozatára, fárasztó pereskedésre és az egykori vádlókból lett vádlottak emberi jogainak kényes betartására fokozottan figyelni kell. Micsoda ordító igazságtalanság: az egykori kínzók átlagnyugdíja sokszorosa az anyagi kárpótlásban nem részesülő kínzottakénak. Miközben a leszármazottaknak legfeljebb a keservesen kivívott rehabilitálás, erkölcsi elégtétel jut. És mikor történik meg a többi vétkes, például a politikai foglyok „megsemmisítését” elrendelő belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása?

Az ötvenes-hatvanas években a Duna-deltai munkatábor mellett fekvő Periprava gyermeklakosai folyamatos sikításokat hallottak, a szülők viszont ezt madarak vijjogásaként magyarázták a gyerekeknek. A láger mára elpusztult, a barakkokat nem újították fel, hogy az áldozatok iránt kegyelettel adózó hozzátartozók vagy éppenséggel az érdekességre vágyó látogatók számára emlékhely és múzeum legyen Periprava, mint valamivel odébb Auschwitz és Birkenau. Az egykori peripravai kényszermunkatábor területén tehát nem jött létre kegyeleti emlékhely, ahogy kellett volna. A földet és a rommaradványokat privatizálták, eladták, egy részét magánterületté alakították. A haláltábor parancsnoki lakása helyére előkelő négycsillagos szállodát épített egy francia tulajdonos, és az új helyszínre természetszerető, a színes madárvilágban gyönyörködni óhajtó, avagy horgászszenvedélyüknek hódoló vendégeket vár. Ahol fél évszázada még volt politikai foglyok küzdöttek a megmaradásért, manapság szórakozni vágyó turisták paradicsoma épül. És még mondja valaki, hogy az elmúlt évtizedekben semmi sem változott Romániában...