Bomba a szőnyeg alatt

– A házasság vagy a család hete?

– Hivatalosan a házasság hete. Marriage week – ez volt angolul a megnevezés, ezt vették át sorra a különböző országok. Romániában a hivatalos megnevezés a Săptămâna căsătoriei, magyarul házasság hetéről beszélünk. A ’90-es évek elején Maria és Richard Kane Angliában indította el azzal a céllal, hogy február 14-e környékén – amikor a Valentin-napi őrület szállja meg az embereket – a figyelmet a házasságra és a család fontosságára irányítsa.

– Mikor honosodott meg a Kárpát-medencében?

– Magyarországon 8, Romániában 5-6 éve, de természetesen már korábban is voltak kezdeményezések, csak nem ennyire szervezetten. Civil kezdeményezésként indult, országonként változik, mennyire állnak mellé a hivatalos állami szervek, illetve a népegyházak. Legtöbb esetben a neoprotestáns kisegyházak karolták fel. Nálunk is úgy indult. A történelmi egyházak is bekapcsolódnak a mozgalomba – a katolikusoknak külön családpasztorációs irodájuk van –, az ortodoxok azonban nem. Valószínűleg azért, mert ők félnek megélni ténylegesen az ökumenét. Bár különböző szervezeteik révén azért bizonyos fokig ők is részt vesznek.

– Egyre több család esik szét. Családterapeutaként mit mond, miért?

– Esetenként változik, de talán mégis van egy-két olyan ok, elv, amely általánosnak tekinthető a családok felbomlásában. Közhelyszámba megy, de ma olyan világban élünk, ahol, ha valami elromlik, nem javítjuk meg, hanem eldobjuk. Régebb megjavították, ma vásárolunk helyette újat. Ez a pörgés a családi életben is oda vezetett, hogy ha döcög a házasság, nem működik a kapcsolat, akkor nagyon könnyen elválnak egymástól a felek.

– Ezek szerint az a „békéltető” barcasági módszer, amely szerint a válni akaró feleket a falustársak két hétre bezárták egy kis helyiségbe, és csak ennivalót adtak nekik, nem működne...

– Nyilván más időket élünk, hasonló most szóba sem jöhet. Nem szeretném idealizálni a régi időket – amikor sokan szenvedtek a házasságban, és beszélni sem lehetett róla, a nőket is sok esetben bántalmazták –, de akkor nem váltak el annyira könnyedén. Ma az első nehézségek után a felek megfutamodnak. A másik ok a boldogságról alkotott elképzelés. A média hamis képzetet közvetít, azt sugallja, hogy a boldogság olyan állapot, amelyet akár különböző tárgyak megvásárlásával is el lehet érni. Márpedig a boldogság szerintem inkább folyamat. Hogy én boldog vagyok a házasságban, abba beletartoznak a nehézségek is, amelyeket le kell küzdenünk, akár nap mint nap. A veszekedések alkalmával feszültség gyűlik fel, ezeket le kell küzdeni, a gondokat pedig meg kell oldani – ha ez sikerül, a felek boldognak érezhetik magukat, mert együtt voltak képesek legyőzni a nehézségeket. Ezt ma sokan nem így érzik, s a vita hevében úgy gondolják, nem egymásnak vannak teremtve, rossz döntést hoztak, amikor megházasodtak. A legtöbb esetben azonban kommunikációs problémára vezethetők vissza a válások.

– Az anyagi kérdések nem befolyásoló tényezők?

– Szerintem nem. Vannak olyan családok, ahol szegénységben élnek, sok a gyerek, az emberek mégsem válnak el, másképp élik meg a boldogságot.

– Az utóbbi időben több lelkipásztor családja is szétesett. Esetükben is hasonlók az okok, vagy különböznek az általánostól?

– A lelkészházasságok azért fokozottan veszélyeztetettebbek, mert létezik a megfelelési kényszer: azt a látszatot kell kelteniük a feleknek, hogy náluk minden rendben van. Ha mégsincs, akkor a problémákat igyekeznek a szőnyeg alá seperni, azokról nem beszélni, és az együttlét színjátékká válik. Kifele minden rendben, amúgy talán már nem is beszélnek egymással. Egy idő után azonban felhalmozódik a sok megoldatlan, kibeszéletlen probléma, és robban a bomba.

– Esetükben a megoldás is más?

– El kell fogadni, hogy mi is épp olyan gyarló emberek vagyunk, mint mások. Nekünk is vannak gondjaink, azokat pedig meg kell oldani. A házasságot gondozni, ápolni kell, akár egy beteg embert. A válások számából kiindulva valóban gond van, a házasság intézménye beteg. A kimutatások szerint minden három házasságra jut egy válás. Ebben az esetben is több kategória létezik: egyesek egy év után különválnak, mások 20-25 év után döntenek a szakítás mellett. Nálunk sajnos még nem alakult ki az a kultúra, hogy ha valami gond adódik, próbáljunk segítséget kérni szakembertől. Sokszor csak utolsó pillanatban szánják rá magukat a rászorulók, de akkor már csak abban lehet segíteni, hogy a gyerekek minél kevésbé sérüljenek.

– Milyen programokkal igyekeztek felhívni a figyelmet a házasság hetére?

– Különböző lehetőségeink vannak. Az egyházak tematikus hetet szerveznek, tárgyalják a prédikációk során, vagy bibliaóra keretében dolgozzák fel a témát. Mások filmklubot szerveznek. Civil szervezetek előadássorozatokat tartanak. Az üzleti szféra ilyenkor árkedvezményeket kínálhat a családoknak, azoknak, akik a házasság hete alkalmával házassági évfordulójukat ünneplik. Az eredeti elképzelés éppen az volt, hogy mindenki a maga lehetőségeit felhasználva mutasson rá a házasság, a család fontosságára, hogy a keresztyén értékrend fontos eleme. Kimutatható: ha az emberek boldog házasságban élnek, a társadalomban is kevesebb a probléma. Ezért nagyobb összefogásra van szükség az állam, az egyház és a civil szervezetek között a mozgalom népszerűsítése érdekében, és az államnak is jobban be kell kapcsolódnia a programok szervezésébe, támogatásába.