A forgatókönyvírókat ma sem ismerjük

Vincze Gábor

Rendszeresen 1979 óta jártam Erdélybe. A nyolcvanas években rengeteg barátra tettem szert – majd egy idő után tartós barátnőre, aki a menyasszonyom, majd 1990-ben a feleségem lett. 1990. március 15-én is hozzá utaztam a barátaimmal Marosvásárhelyre. Az autórádióban már délután hallottuk, hogy Szatmárnémetiben „cirkusz” van. Meg sem fordult a fejemben, hogy Vásárhelyen pár nap múlva sokkal nagyobb lesz… Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy az orvosi egyetemen, ahol a menyasszonyom is tanult, igen feszült volt a légkör. A román hallgatókat tanáraik folyamatosan uszították az ülősztrájkot folytató magyar társaik ellen. A román professzorok (akiknek egy része nyíltan dicsekedett a vátrás tagságával) elutasították a magyar követeléseket, amin senki sem lepődött meg, mert az egyetemen belül is tudott volt, hogy nem egy tanár csak azért kerülhetett be korábban az egyetemre, mert „megbízható román elvtárs” volt.

A 20-i békés tüntetésen mi is ott voltunk. Felemelő érzés volt. A tömeg méltóságteljesen, békésen viselkedett. Máig sem tudom, hányan lehettünk, de az bizonyos, hogy több tízezren. A nyárias hőség ellenére senki sem moccant. Tudtuk, az erőnk abban van, hogy sokan vagyunk. Nagyon sokan. Eleinte nem vettük komolyan, hogy a hátunk mögött, a Iancu-szobornál megjelent egy román csoport. Hamarosan szemből jött egy másik, majd elkezdődött a palack- és kődobálás. Az összecsapások kirobbanása előtt mentünk vissza a kollégiumba. Amikor két-három órával később visszakíváncsiskodtunk a központba, már javában „állt a bál”, és büszkén állapítottuk meg, hogy a megtámadottak (a székelyek) fölülkerekedtek és futnak a betolakodók…

Talán ennyit elég is elmondani a személyes élményeimről. Azóta történészként sokat foglalkoztam a magyar–román kapcsolatokkal, Bukarest magyarságpolitikájával. Öt évvel ezelőtt megpróbáltam – az akkor elérhető források alapján – földolgozni, történészként elemezni az eseményeket (Marosvásárhelyi dosszié 1-2., in Nagy Magyarország, 2010, 2. sz., 4–23.). Akkor még sok mindent csak sejteni lehetett. Rá két évvel, 2012-ben megjelent két fiatal kollégám kiváló könyve (László Márton–Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.), amely korábban hozzáférhetetlen levéltári források és általuk készített interjúk segítségével árnyalják és gazdagítják korábbi ismereteinket. Sok mindent azonban máig nem lehet tudni.

Mivel a „vásárhelyi fekete március” főbb eseményeit az olvasó ismerheti az elmúlt negyedszázadban megjelent tanulmányból, interjúból, visszaemlékezésből, én most csak néhány fontosabb kérdésre térek ki. Az egyik első, megválaszolásra váró kérdés az, hogy miért éppen Marosvásárhelyen provokálták ki ezt az összecsapást? Ne feledjük, hogy már január 26-án volt egy magyarellenes tüntetés a közeli Szászrégenben, majd pedig március 15-én Szatmárnémetiben. A „forgatókönyv” kísértetiesen hasonló a vásárhelyihez.

A véleményem szerint szinte szükségszerű volt, hogy Marosvásárhely legyen az összecsapás helyszíne. Ne feledjük, hogy 1990 elején a valamikori székely főváros még – igaz, hogy csekély többséggel – magyar többségű volt. A román lakosság jelentős hányadát az 1970-80-as években telepítették be. Ezek a „kolonizátorok” (mondhatjuk nyugodtan gyarmatosítóknak őket) előbb-utóbb megszerezték a vezető pozíciókat. Ez a „felsőbbrendűségi” tudattal átitatott, mélyen soviniszta csoport – tízezres nagyságrendről van szó! – egzisztenciálisan veszélyeztetve érezte magát a „forradalom” utáni napokban, hetekben, amikor szóba került az, hogy a Ceausescu-diktatúra utolsó időszakában pozícióba helyezett személyeket el kell távolítani, az iskolák, közintézmények, gyárak éléről. Mivel ezt a szándékot gyorsan át lehetett konvertálni „román-üldözéssé” (ugyanis a pozíciók nagy részébe visszakerültek volna az 1980-as években elbocsátott magyar vezetők), könnyű volt hiszterizálni az amúgy is frusztrált és gyanakvó román lakosság egy részét. Az „iskolakérdést” – amelyet a többi erdélyi városban több-kevesebb sikerrel – sikerült megoldani, Marosvásárhelyen a feszültségek egyik forrásává sikerült változtatni.

Nagyon leegyszerűsítve 1990 tavaszán azt „kellett” eldönteni, hogy ki fogja ezentúl „birtokolni” a várost: a magyarok vagy a románok?

A magyarellenes eseménysorozat „motorja” a Vatra Românească volt. A nagy kérdés az, hogy kik kezdeményezték a megszervezését és kik álltak mögötte? A korabeli sajtóból és az azóta hozzáférhető dokumentumokból nyilvánvaló, hogy a „csausiszta” elnyomó apparátus (a hadsereg keretén belül addig megbúvó Securitate és a rendőrség), a hadsereg, az államigazgatás és igazságszolgáltatás jelentős része nyíltan vagy burkoltan a VR-t támogatta vagy egyenesen a tagja volt. A VR-nek kulcsszerepe volt február és március folyamán a helyi románság hiszterizálásában, a környékbeli román falusiak mozgósításában. Tevékenységüket elemezve nyilvánvaló, hogy profi diverziós munkát folytattak. Vajon milyen pénzből és kiknek a „szakmai” támogatásával? A kérdés talán költői – de a válasz csak hipotetikus lehet, ugyanis egyelőre bizonyíték nincs arra, hogy az éppen március közepén újjászervezés alatt álló Securitate-utódszervezet, a SRI mozgatta a szálakat.

Az is kérdés, hogy az események alakulásában/alakításában milyen szerepe volt Ion Iliescunak? A személyes felelőssége elvitathatatlan. Csupán azt nem lehet – egyelőre – tudni, hogy kezdeményezője volt-e az akciónak, vagy „csak” rábólintott és jóváhagyta azt? Azt is jó lenne tudni egyszer, hogy személyesen kik írták az események „forgatókönyvét”? Tartok tőle, hogy ez utóbbit sohasem fogjuk megtudni.

Végül az utolsó kérdés, melyen érdemes elgondolkodni: mi lett a „vásárhelyi verekedés” (más olvasatban: „magyarellenes pogrom” vagy „interetnikus konfliktus”) következménye? A „forgatókönyvírók” általam feltételezett szándéka bejött: a városban élő magyarok egy része az események hatására elmenekült, elköltözött. Néhány év múlva kiderült, hogy a románok aránya elérte a számukra kívánatos 50 százalékos „álomhatárt”. Miután a polgármesteri széket is sikerült megszerezni, a város románosítása még vadabbul folyik, mint a nyolcvanas években. És mit tesz eközben a magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ? Szerintem semmit. Bizonyára sokan nem értenek velem egyet, de engedtessék meg, hogy egy magyarországi „kívülállóként” megfogalmazzam azt a véleményemet, miszerint az RMDSZ vezetése már 1990-ben „föladta” ezt a várost. Bár ne lenne igazam…

(A szerző történész)