Az utolsó cédula, avagy rekviem egy kőfaragóért

Észak-Erdélyben már a 12-13. századból fennmaradtak kőkemencék, kőlapokból rakott tűzhelyek. A kőből faragott tárgyak élettartama több száz évre becsülhető, utána másodlagos funkciót is elláttak: házalapba építették, vagy alátétekként használták azokat. A márvány és a gránit hosszabb élettartamú, de azokat mi magyarok csak a polgáriasodó világban kezdtük használni. Az utóbbi száz évben falvakon is elterjedt ugyan a márvány síremlékek faragása, de a kövek, márványlapok messze földről való ideszállítása nem számított olcsó mulatságnak.

A magyar néprajzi lexikon szerint a kő megmunkálása építkezéshez, használati tárgyak készítésére, szűkebb értelemben a népművészet kevéssé jelentős és alig kutatott ága. A falvak, mezővárosok templomainak, köztereinek, utcáinak kőszobrai, a kálváriák, út menti keresztek, temetői kősíremlékek általában a kor élenjáró művészetét, a városias kőfaragó ipar formavilágát tükrözik. Néhol azonban a parasztok is megmunkálták a követ, illetve mesteremberekkel olyan munkákat készíttettek, amelyek formájuk, stílusuk révén beilleszkednek a népművészetbe. Mivel a kőfaragás középkori és újkori fejlődésében a megfelelő minőségű bányahelyeknek meghatározó erejük volt, a mesterség művelői elsősorban a bányák szomszédságába, kőfaragó központokba települtek.

A legügyesebbek értettek a corpus és a szoboralakok (Nepomuki Szent János, az angyalok különböző megjelenítése, Szent Vendel, Szent Donát, Szűz Mária stb.) megformálásához, de figurális faragással csak kevesen foglalkoztak. Ezekkel én sem foglalkoztam. A kőfaragók általában mintakönyveket használnak, amelyekből a megrendelő kiválaszthatja a kívánt kereszt-, illetve sírkőformát. Már több mint harminc éve vagyok a szakmában. Az érmelléki sírkertek köveinek, obeliszkjeinek tetemes százaléka az én munkám” – mutat a temetődombok felé a mester.

Adomák a gyászban is

A kőfaragó arról is szívesen mesélt, amikor az elmúlt évtizedek alatt szembesült egy-egy tragikomikus történettel, hisz a szakma eme válfaja nem csak a gyászos pillanatokat idézi. A mester elsorolta a tréfásabb kuncsaftok kívánságait, akik még éltükben síremléket állíttattak maguknak. Azonban ezeket legtöbbször nem lehetett kivitelezni a helyi lelkészek, plébánosok tiltásai miatt, de ő maga sem szívesen készítette volna el. Legszívesebben az egyik érkeserűi öregúr rendelésére emlékszik, aki akkortájt a helyi plébános úrral is megegyezett a felirat felől. Szó szerint már nem tudta idézni, de leginkább a szépasszonyokat és a jó tüzes borokat sajnálta e világi életéből. Voltak egyéb megmosolyogni való rendelések is, de ezeket tán nem illene megírni – mosolygott a mester.

A hetvenes években a híres magyarországi dalszerző Presser Gábor írta meg egyik dalában az utolsó cédula történetét, valamint tette fel záróakkordként a kérdést: „Hány cédula egy élet?” Az utolsó „okmány” valóban a sírköveseknél íródik. A fejfák és sírkövek, létünk utolsó írott bizonyítékai.

de ahogy mondani szokás, a kőfaragók örök életűek.