Párhuzamosan több ezer ember néz filmeket a Cannes-ban rendezett nemzetközi szemlén
Fotó: Tóth Gödri Iringó
Elképzeltem, hogy ha exkluzív interjút készítettem volna Cannes-ban John Travoltával, milyen ütős címet adhattam volna a cikknek, amire az olvasók azonnal felkapnák a fejüket. És kattintanának. Tudom, hogy a sztárok a húzóerő, hisz évről évre, amikor eljutok Cannes-ba, a világ egyik legismertebb, legrangosabb filmes eseményére, ugyanazt kérdezgetik tőlem az otthoniak: kit láttál, kivel találkoztál, milyen sztárok sétáltak el melletted a Croisette-en?
2026. május 23., 10:042026. május 23., 10:04
2026. május 23., 10:072026. május 23., 10:07
Régebben próbáltam elmagyarázni, hogy nekem a fesztivál nem erről szól, a napjaimat mozitermek sötétjében töltöm, és jó esetben húsz-harminc, vagy akár ötven méterről látok valakit. De közben egyre inkább azt érzem, hogy a cannes-i fesztivál lényege valójában nem a »ki«, hanem a »mi«.
És Cannes talán pontosan ettől válik többé egy egyszerű filmszemlénél. Csak ezt nehéz elmagyarázni annak, aki soha nem tapasztalta meg ezt a közeget.
Az ukrajnai háború kitörése után például szinte minden erről szólt: Volodimir Zelenszkij élőben jelentkezett be a megnyitóra, később pedig hosszú ideig vita tárgya maradt, hogy részt vehetnek-e orosz alkotók a fesztiválon.
Az Oscar-díjas Nemes-Jeles László új filmjét is bemutatták az idei szemlén
Fotó: Tóth Gödri Iringó
Más években a MeToo mozgalom hatotta át Cannes légkörét: felszólalások, rövidfilmek, panelbeszélgetések foglalkoztak a témával. Az elmúlt időszakban pedig több alkotásban is vissza-visszatértek a közel-keleti konfliktusok, az izraeli–palesztin háború vagy a társadalmi szétszakítottság kérdései – sokszor nem kimondva, csak finoman a háttérben meghúzódva.
Minden téma jelen van valahol a levegőben, de egyik sem uralja teljesen a fesztivált. És mégis volt valami, amit szinte mindenhol érezni lehetett. Valami, ami talán kevésbé drámai, mint a háborúk vagy a társadalmi konfliktusok, mégis ugyanúgy foglalkoztatja az embereket Costa Ricától Japánig, Romániától Franciaországig.
A mesterséges intelligencia.
De ennél is érdekesebb, hogy néhány filmben milyen óvatosan, szinte félve kezd feltűnni a nem ember alkotta, digitális világ és a hétköznapi valóság kontrasztja.
A napfényes Riviéra mozitermeiben fajsúlyos témák kerülnek előtérbe
Fotó: Tóth Gödri Iringó
Nem véletlen, hogy még a megnyitó előtti sajtótájékoztatón is előkerült a mesterséges intelligencia kérdése. Demi Moore arról beszélt: szerinte nem harcolni kellene az AI ellen, hanem megtanulni jól használni azt.
Az ember órákig áll sorban a biztonsági ellenőrzésnél, közben ösztönösen görgeti az Instagramot, a TikTokot vagy a Facebookot. Végtelenített, mesterséges intelligenciával generált videók, agyonfilterezett influenszerek, abszurd algoritmus-világ. Aztán belép a vetítőterembe, és hirtelen valódi embereket lát. Valódi arcokat. Valódi érzelmeket. Tökéletlenséget. Csendeket. Zavart tekinteteket. Olyan dolgokat, amiket még mindig képtelen hitelesen reprodukálni bármilyen algoritmus.
Furcsa mód bennem ez az érzés már a megnyitó alatt megfogalmazódott. A ceremónia házigazdája, a francia–mali származású színésznő, Eye Haïdara játékosan, kreatívan, humorral és iróniával vezette le az estét – gesztusokkal, improvizációval, zenével, ritmussal. Olyan természetességgel, amitől az egész élővé vált. És közben azon gondolkodtam, hogy valószínűleg pontosan ez az, amit semmilyen mesterséges intelligencia valójában nem tud lemásolni.
Nemrég egy interjúalanyom mondta nekem: ő valójában nem fél a művészet eltűnésétől. Éppen ellenkezőleg. A digitalizáció erősödésével az ember által létrehozott dolgok egyre értékesebbé válnak majd. Azt hiszem, Cannes-ban idén én is ezt éreztem.
Az idei felhozatal kapcsán az első napokban kifejezetten bántam, hogy rövid tartózkodásom és a hatalmas jegykereslet miatt nem jutottam be mindegyik régóta várt kelet-európai alkotásra. Erdélyiként különösen érdekelt volna a román filmes jelenlét: Cristian Mungiu Fjord című filmje mellett Radu Jude új alkotása is ott volt Cannes-ban.
Rájöttem, hogy ezeket úgyis látni fogom később. Talán pár héttel vagy hónappal később, de Erdélyben is eljutnak majd a mozikba vagy fesztiválokra. Cannes-ban viszont lehetőségem nyílik arra, hogy olyan országok filmjeit nézzem meg, amelyekről alig tudok valamit. Olyan emberek történeteit hallgassam meg, akikkel talán soha nem találkoznék. És ettől tágul igazán az ember látóköre.
Cannes-ban első a biztonság
Fotó: Tóth Gödri Iringó
A fesztivál nyitófilmje például egy könnyed, bájos francia alkotás volt Pierre Salvadori rendezésében. Szellemes, érzelmes, kosztümös film, amelyet a kritika is meglepően szeretettel fogadott. És ez különösen érdekes egy olyan fesztiválon, amely hírhedten nyitott a provokatív, sokkoló vagy éppen szélsőséges témák felé is. Elég csak Julia Ducournau Titane című filmjére gondolni, amelynek vetítéseiről évekkel ezelőtt többen fejvesztve menekültek ki, vagy azokra az alkotásokra, amelyek nyíltan queer, LMBTQ vagy identitáspolitikai kérdéseket boncolgatnak. Éppen ezért volt érdekes látni, hogy ebben a közegben mennyire jól tudott működni egy egyszerűen szerethető, emberi nyitófilm.
A meccs című film megszólaltatta az egykori játékosokat, akik testközelből élték át az úgynevezett „Isten keze” gólt, majd azt a második találatot is, amelyet sokan máig a futballtörténelem egyik legszebb góljának tartanak. Futballrajongóként külön öröm volt számomra látni, hogy Cannes-ban egy sportfilmnek is helye lehet a komoly művészfilmek között.
A fesztivál egyik kiemelkedő alkotása volt Paweł Pawlikowski új filmje, a Fatherland is, amely Thomas Mann és fia, Klaus Mann életének egy fájdalmas epizódját dolgozza fel. A történet a második világháború utáni Németországban játszódik, és miközben egy családtörténetet mesél el, valójában egész Európa múltjáról beszél.
Hasonló élményt nyújtott Volker Schlöndorff új alkotása is, amely több generáción keresztül próbálja feldolgozni a német történelem traumáit. Cannes-ban újra és újra feltűnik ez a motívum: mennyire mélyen élnek még mindig bizonyos nemzeti sebek, mennyire képtelenek egyes társadalmak elszakadni saját történelmi traumáiktól.
A kiváló színészi gárdával dolgozó történelmi dráma ugyan nem akart formabontó lenni, de a kémia végig működött a vásznon, így a néző végül egy kifejezetten kellemes, erős atmoszférájú filmet kapott.
– úgy tartva végig feszült figyelemben a nézőt, hogy a történet végkimenetele eleve ismert.
És talán éppen ettől fontosak ezek a filmek. Mert emlékeztetnek arra, hogy ami számunkra már történelemkönyv, az valaki más számára még mindig családi emlék, veszteség vagy feldolgozatlan fájdalom, ami nekünk egy pár éves hír, az van, akinek a mindennapi valóság.
Teljesen más tónusban, de szintén az emberi kapcsolatokra és a művészet világára reflektált Rodrigo Sorogoyen El ser querido című alkotása is. A film egy rendező és lánya sajátos kapcsolatán keresztül beszél a filmkészítésről, az alkotói önzésről, az egymásnak okozott sebekről és a családi kötődésekről. Már csak Javier Bardem alakítása miatt is érdemes megnézni, de nem kizárólag ezért működik jól: a filmkészítés világára reflektáló történetek mindig különösen érdekesek egy olyan közegben, mint Cannes, ahol maga a mozi nemcsak téma, hanem tulajdonképpen közös nyelv is.
ott volt:
De természetesen idén sem hiányoztak azok az alkotások, amelyek várhatóan ismét megosztják majd a közönséget. Jordan Firstman Club Kid című filmje például a New York-i queer klubkultúra, a drogokkal és önpusztítással keveredő identitáskeresés világába vitte be a nézőt, míg más alkotások a nemi identitás, az önmeghatározás vagy a társadalmi szerepek kérdéseit boncolgatták. Cannes továbbra is olyan fesztivál maradt, ahol a kényelmetlenebb, sokak számára provokatív témák ugyanúgy helyet kapnak, mint a klasszikusabb, közönségbarát történetek.
Van film, amelyik zseniális. Van, amelyik kevésbé működik. Olyan is akad, amelyikről az ember egyszerűen kisétál. De mindegyik élő. Mindegyik emberi. És talán éppen ettől különleges nemcsak Cannes, hanem bármelyik valódi filmszemle. Attól, hogy világok találkoznak benne. Traumák, félelmek, gondolatok, vágyak. Emberek próbálnak mesélni valamit önmagukról – más embereknek. És ebben a mesterséges intelligenciával egyre jobban átitatott világban talán éppen ez válik a legértékesebbé.
Udvari-Kardos Tímea, kolozsvári születésű színésznő a Kenyeres Bálint új kisfilmjében nyújtott alakítása révén jutott el az idei cannes-i filmfesztiválra.
Bár az elmúlt közel két hét során a legnagyobb filmcsillagok fordultak meg a Francia Riviéra vörös szőnyegén, idén Erdély tekintete kevésbé szegeződött a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválra.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Az EDDA lesz az egyik fellépő a 35. Tusványoson – jelentették be a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor szervezői szerda délután.
Miközben az AUR látványos előretörése sokak szemében a nacionalizmus és a magyarellenesség visszatérését jelzi, egy friss országos kutatás szerint a román társadalom politikai megosztottságát ma már nem elsősorban az etnikai kérdések alakítják.
Megújult az egykori apátsági épület és plébániatemplom, elkészült a zarándokközpont a Bihar megyei Szentjobbon.
Több mint 226 ezer lejnyi állami támogatást szerzett jogosulatlanul egy 26 éves, Máramarosszigetről származó férfi a gyanú szerint úgy, hogy valótlan adatokat közölt ukrajnai menekültek elszállásolásáról és ellátásáról.
Brassóban a medvék már nem csak az élőket zavarják, hanem a temetőben is gyakran felbukkannak, a sírokon taposnak, a pap a csendőrséggel éjszaka járőrözik a sírkertben.
A medvék és a viperák egyre gyakrabban jelennek meg a népszerű túraútvonalakon, ezért a most kezdődő nyári időszakban fokozott elővigyázatosságra van szükség – hívta fel a figyelmet a Salvamont hegyimentő-szolgálat.
Egy friss felmérés szerint a romániai nagyvárosokban élők legfőbb kikapcsolódási helye a bevásárlóközpont.
Precedensértékű pert nyert a tanügyi tárcával szemben egy kolozsvári diáklány, aki azért fordult bírósághoz, mert egy bécsi egyetem felvételi vizsgája egybeesett az érettségivel, és nem engedték meg számára a speciális vizsgaidőszakban való részvételt.
Az 1989-es rendszerváltás óta drámaian visszaesett a szőlőtermesztés és a bortermelés a ménes–magyarádi dombokon, ezért az érintettek az összefogástól remélik a vállalkozások forgalmának növelését, a térség történelme és hagyományai megismertetését.
Ismét megvételre kínálják a tulajdonosok az érköbölkúti Bónis-kúriát, amely arról híres, hogy az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc idején átmenetileg a Szent Korona menedékhelye is volt.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!