A másik út – Adorjáni Dezső Zoltán püspök karácsonyi pásztorlevele

Végül is olyan kézenfekvő volna a dolgoknak, történéseknek megtalálni a végső összefüggéseit, a felszín mögött a lényeget; látni egyszóval Isten arcát, dicsőségének fényét; behatolni az isteni maiestas titkába, és ezáltal érteni mindent, választ kapni a megválaszolatlanra.

Ebben a kivételes történeti sorshelyzetben, a sínai kinyilatkoztatás eseményében, a Mózes szájából elhangzó váratlan kérés mintha súrolná a groteszk és az abszurd határát – annyira vakmerő, nagyképű és naiv. Hiszen hogyan is értheti meg a teremtmény a teremtőt, a töredékes a teljességet, a véges emberi a végtelen istenit, a föld a végtelen eget? Isten válasza, bár enyhén ironikus, végül is halálosan komoly. Ezt mondja: „Elvonultatom előtted egész fenségemet”, és azt is hozzáteszi: „…de arcomat nem láthatod”. „Amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak kezemmel; azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról.” (2Móz 33,19–23) Isten valósággal megóv, kezével betakar, óv a túlfűtött lényeglátástól, minden végzetes határátlépéstől. Válaszában – amelyben rejtetten ott van a humor és az irónia – az emberi létezésnek arra a nagy paradoxonára világít rá, amely a határtalan vágy és a birtoklás feszültségében áll. Istent közvetlenül látni, teljes mivoltában megismerni, megragadni, értelmünk és intellektusunk által feltárni, tudás által birtokolni egyszerűen lehetetlen.

Van azonban egy másik út, egy egészen kivételes lehetőség. Ezért hangsúlyozom újra: Isten egyedül a hit tárgya. Ez pedig a fordított irány: nem az ember útja Istenhez, hanem Isten útja az emberhez. Isten útja hozzánk. Arról az útról van szó, amelyen maga Isten indul el, amelyet maga Isten készít el azért, hogy megkeresse, megtalálja és megmentse az embert. Ennek a rendkívüli útnak a történelmi nyitánya a karácsonyi testté létel: a betlehemi történet egészen kivételes eseménye, ahol igen szerény, teljesen prózai körülmények között, egy gyermek születésében megszületik az Istenember. Az Ige testté lesz, Isten szinte észrevétlen inkognitóban lép be az emberi történelembe, önként magára véve az emberi létmódot és a világ korlátait. Az egész üdvtörténet Isten drámai cselekvésének páratlan antitézise, amely a Krisztuseseményben, Krisztus személyének paradox jellegében csúcsosodik ki. Karácsonyi hitünk lényege éppen ez a minden racionalitásnak ellentmondó, drámai történet: hogy Krisztus, aki Istentől való Isten, világosságból való világosság, akinek minden hatalom adatott mennyen és földön, most önmagát megüresítve egy időbeli, véges ponton belép a mi emberi történetünkbe, részesévé lesz sorsunknak, a mi valóságunknak. Ez a karácsonyi születéssel kezdődő üdvesemény valósággal a feje tetejére állít mindent, teljesen átértelmezi a dolgok rendjét.

Ha mélyen átlátjuk ezt az egész történetet, akkor rádöbbenünk: miként Mózes a Sínai-hegyen, végül mi is Isten hátát látjuk. A posteriora Deit, Isten lábnyomát a földön. Ahogy ezt Luther olyan nagyszerűen fogalmazza meg a Heidelbergi disputáció 20. perdöntő tételében: az nevezhető méltán teológusnak – behelyettesíthetjük a keresztény szóval is –, aki Istennek látható műveit, azaz a „hátát”, a szenvedésben és a kereszten szemlélve fogja fel. Tehát abban a bölcsőben fekvő gyermekben, a kereszten szenvedő Jézusban Isten tulajdonképpen lényének „hátsó oldalát” láttatja: egyenesen a kontrasztját minden 3 emberi elképzelésnek. Isten így kívánja magát feltárni és megismertetni: mint aki a gyengeségben, az alázatban, a rejtettségben, az inkognitóban munkálkodik; csendben közeledik, és megmentő szeretettel ajándékoz. Ez az ő útja hozzánk.

Nem palotában születik, nem császári bíborban, nem korlátlan hatalommal felruházva, isteni fenségben, hanem valóságos – mégis kivételes – emberként, aki egyszerre Isten és ember. Isten és ember: megalázott, mégis dicsőséges; szegény, aki mindenkit gazdaggá tesz; szenvedő és vesztesnek látszó, aki mégis győztes; jelentéktelen, aki mégis feltétlen; bukásában megdicsőült. Ő mutatta meg, hogy nem a tomboló erő, nem a tobzódó hatalom, nem a látványos siker és nem a feneketlen önzés győz, hanem Isten szeretete. És ebben a szerető erőtlenségben rejlik Isten igazi hatalma.

„Mert Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1,25)

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves embertársamnak!