Áldilemmáink egy katasztrófa villanófényében

– amelyek miatt hajlamosak vagyunk állandóan panaszkodni, amelyeket olykor hajlamosak vagyunk indokolatlanul felnagyítani. Az élet törékenységének tudatában eltörpül mindennapi meddő politikai, közéleti csatározásaink, hadakozásaink, feszültségeink, áskálódásaink súlya és jelentősége. A hasonló léptékű nagy tragédiáknak az is a hozadéka, hogy segíthetnek módosítani világlátásunkon, más perspektívát adhatnak nekünk, és arra irányíthatják figyelmünket: értékeljük jobban, másként emberi létezésünket, minden egyes napunkat, lehetőségeinket, embertársainkhoz fűződő kapcsolatunkat.

Döbbenten nézte mindenki a képsorokat, amelyek azt mutatták, miként kerestek, mentettek emberek, kutyák túlélőket a romok alól. Egészen megrázó felvételek is bejárták a világhálót, például az, amint az édesapa a romok alatt rekedt, halott kislánya kezét fogta. A tehetetlen részvét és döbbenet után a meghatározó érzés és szándék a segíteni akarásé: rengeteg ország, nemzetközi szervezet, civil szervezet, sőt magánszemélyek is igyekeztek és igyekeznek segíteni a tragédia sújtotta térségnek,

A borzalmas katasztrófák hallatán azért is szörnyed el az ember, mert önkéntelenül is arra gondol, vele is bármikor megtörténhet hasonló, a részvét érzése után a szorongás merül fel sokakban: vajon ami országunkat is érheti ilyen pusztító erejű rengés? Az idősebb nemzedék tagjaiban biztosan felébrednek az 1977 márciusában Romániában történt 7,2-es erősségű földrengéssel kapcsolatos megrázó élmények: az a földmozgás másfélezer halálos áldozatot követelt. Az emberekben még akkor is ott lappanghat a halálfélelem a törökországi tragédia hallatán, ha a hazai szeizmológusok azzal nyugtatják a kedélyeket: a Romániában bekövetkezett földrengéseknek nincs közük a törökországiakhoz, Vrancea környékén normális a szeizmikus aktivitás. Az aggodalom pedig arra is vonatkozik, vajon a mi épületeink mennyire bírnának ki egy nagyobb erejű földmozgást? A török és szír katasztrófa kapcsán sok szó esett arról, hogy azért is dőlhettek össze kártyavárként épületek – akár nemrég épített tömbházak is – mert nem voltak biztonságosabban megépítve ebből a szempontból.

Jól tudjuk,

A török és szír tragédia hatalmas felkiáltójele tehát hatósági, de személyes, lelki szinten is ad mindannyiunknak bőven gondolkozni- és tennivalót. Nem kevesebbet, mint hogy viszonyuljunk kicsit másképp törékeny emberi létezésünkhöz.