2009. március 02., 10:272009. március 02., 10:27
A hangos tiltakozás a szólásszabadság része, az ellen demokratikus országban fellépni nem ildomos. Az EMI képviselőitől sem vitathatjuk el azt a jogot, hogy Demszky Gábor látogatása ellen tiltakozzanak. A transzparensek, zászlók, a rigmusskandálás bele is férnek a civilizált tiltakozás kereteibe – a tojásdobálás, köpködés azonban már nem. A köpködés alpári, nem úri dolog.
Furcsa, hogy ezt épp egy magát polgárinak valló alakulat egyik vezetője felejtette el. Érdemes lenne ugyanakkor Demszky Gábornak is elgondolkodnia azon: miért van az, hogy nyilvános megjelenéseit lassan úgy kell osztályozni, mint a levestésztát: hat-, nyolc- és tíztojásos látogatások? Leegyszerűsítés volna kijelenteni, hogy csupán néhány szélsőséges „újfasiszta” hőbörgéséről van szó.
Az SZDSZ szemellenzős, „tankönyvi” liberalizmusa, amelynek értelmében kizárólag az egyéni jogokat, valamint az állampolgári nemzetet tekinti relevánsnak, a kultúrnemzet fogalmát pedig „avítt”, „elmaradott” szélsőségként értelmezi, a határon túli magyarok zömében visszatetszést kelt, még akkor is, ha alapvetően a liberális eszmék sem állnak távol tőlük.
Az egyéni jogaik tiszteletben tartása mellett ugyanis számukra a közösséghez való tartozás és az ehhez kapcsolódó jogok hivatalos elismerése ugyanolyan fontos. Az, hogy az SZDSZ és az MSZP retorikájában minden kisebbség szenvedésére azonnal reagál, a szomszédok érzékenységét pedig rendszerint fontosnak tartja, miközben rövid távú politikai érdekei miatt a határon túli magyarok magyar állampolgársága ellen agitált, sokáig ellenszenvet gerjeszt még a két párt politikusai ellen.
Főleg, ha mindezek után még széles mosollyal le is ereszkednek közéjük, hogy felmenőik kalandjairól adomázgassanak. Ha nem is állnak ki tojással a kezükben az út szélére, politikai hovatartozástól függetlenül sokan gondolják úgy: ha már velünk riogatták a magyar állampolgárokat, akkor mit is keresnek a „mumusok” között? Nemcsak ők vannak meg nélkülünk – ők sem nagyon hiányoznak nekünk.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.