2009. január 19., 00:012009. január 19., 00:01
A sztori a régi volt, az adalékok színesek, az unoka számára meg valószínű, már ezerszer hallottak, mert érdekesebbnek találta volna a párás ablakon való rajzolgatást, aminek elkövetését csak jóakaratú nagymamája akadályozta meg, aki görcsösen ellentétes irányban tartotta a gyereket, elmagyarázva, hogy a doktor bácsi megtiltotta, hogy koszos ablakra tegye a kezét. Mert a gonosz, kicsi, soklábú állatkák rámásznak az egész gyerekre, s még az is megtörténhet, hogy lázas lesz tőle. Viszketegségi roham fogott el, de arra gondoltam, jóakaratú mondóka volt ez, idejében meg kell tanítani a lurkókat a mindenütt ólálkodó bacilusok elleni védekezésre. Mikor vége volt a purcselusok meséjének, a kis óvodás felszabadultan elővette táskájából a kakaós csigát. Rögtön meg is bánhatta, mert a doktor bácsi újabb tiltásáról szerzett tudomást, miszerint kakaót, csokit és semmiféle barna, fekete dolgot nem szabad megenni, mert attól is beteg lesz. Ennek fele sem tréfa, átfutott az agyamon, hogy szegény gyerek valami ritka betegségben szenvedhet, vagy allergiás lehet valamire, esetleg gyenge a szervezete, amire utalhat a kis orrára biggyesztett nagy kerek szemüveg is. Addig gondoltam ezt, amíg a kisfiú erőt vett magán, és kijelentette: ezt anyuka pakolta be nekem! Az utasok a nagymamára néztek, néma csendben várták, hogy fogja ebből nagyi kihúzni magát. „Anyuka téved!” – jelentette ki az idős hölgy, és határozott mozdulattal saját táskájába süllyesztette a nyalánkságot. Senki nem szólt, inkább kimeredtek az ablakon, olyan eszmefuttatást indítva magukban, amilyen az én fejemben is kibontakozóban volt, egyszerre több szálon is. A gyerek nem lehet olyan beteg, különben az anyukája nem pakolta volna fel azt az ártalmas kakaós csigát. Nagymamát végigmérve, az tűnt a legelfogadhatóbb érvnek, hogy egyszerűen félti szeme fényét, amitől aztán túlzásokba esik. Habár az is megeshet, hogy nem szereti a fia feleségét. Vagy bolondnak tartja a lányát. Azért nem kéne a gyereket üvegburában tartani. De ha mégis, akkor én egy csodagyerek vagyok, aki túlélte még annak a barna dolognak a megkóstolását is, ami állítólag szerencsét hoz.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.