VEZÉRCIKK – Akár örülhetnénk is, hogy lám: végre Románia is felismerte, hogy a határokon túl élő nemzettársak védelme és támogatása nem ördögtől való, és nem egyenlő a revizionizmussal, amelylyel Magyarországot vádolják rendszerint a bukaresti illetékesek, amikor fellép az erdélyi magyar közösség érdekében.
2015. augusztus 17., 19:582015. augusztus 17., 19:58
Például egészen biztató Cristian Diaconescu volt külügyminiszter kijelentése, miszerint Romániának Magyarország példája nyomán román igazolványt kellene biztosítania a külhoni románoknak, amellyel bizonyos támogatások is járnak.
A gond csak az, hogy mindezen pozitív megnyilvánulásokat olyan kijelentések ellensúlyozzák, amelyek egyrészt a román illetékesek által alkalmazott kettős mérce, másrészt a parttalan, a józan ész korlátait rég túllépő sovinizmus bizonyítékai.
Azt már megszokhattuk, hogy a román fél a magyar követeléseket azzal söpri le az asztalról, hogy Románia a kisebbségek európai paradicsoma, az európai normák nem írják elő az autonómia biztosítását, és egyébként is Romániával szemben Magyarország nem biztosít alanyi jogon parlamenti jelenlétet a kisebbségeknek. (A kisebbségeket érintő ügyek intézésére jogosult magyarországi kisebbségi önkormányzatokat ilyenkor nagyvonalúan „elfelejtik.”)
Ám a legnagyobb gond nem is ezzel van, hanem a székelyföldi románok magyarok általi „elnyomásáról” szóló fantazmagóriákkal. Amelyekre legyinthetnénk, ha csak a magyar–román viszony folyamatos mérgezésének szándékával működtetett román, magát „civil” fórumnak nevező szélsőséges szervezet hangoztatná, azonban immár az állam első számú Hargita megyei képviselője, a prefektus is azt vizionálja, hogy a magyarok ellehetetlenítik a helyi román közösséget.
Vagyis az az abszurd helyzet állt elő, hogy Románia olyan országként próbálja beállítani magát, amely annyira paradicsomi állapotot biztosít a kisebbségeknek, hogy már ott tartunk: ők nyomják el a román többséget.
Ami nem csupán eget rengető ostobaság, hanem veszélyes is. Mert könnyen előfordulhat, hogy az ilyen nyilatkozatokkal próbálnak megágyazni egy olyan stratégiának, amelynek célja a magyar közösség jogainak csorbítása, végső soron pedig a Székelyföld etnikai arányainak megváltoztatása.
Marosvásárhely, a Bolyaiak városa még mindig a legtöbb magyar lakosnak otthont nyújtó település Erdélyben.
Ott állunk a pékárus vagy a sarki bolt pultjánál, a szupermarket kasszájánál, kezünkben egy egyszerű fehér kenyérrel, a pénztárgép kijelzőjén pedig felvillan a kétjegyű szám: 10 lej, 12 lej, 15 lej...
Nyugdíjas halk suttogása a sarki patikában: „Kedveske, melyik az olcsóbb? Ezt a két gyógyszert most hagyjuk ki, majd jövő hónapban visszajövök értük.”
Donald Trump amerikai elnök iráni kalandja nem feltétlenül úgy alakult, ahogy azt a legderűlátóbb illetékesek remélték, ennek a hatásait pedig Európában, benne Erdélyben is érezzük – és várhatóan közép- és hosszú távon is érezni fogjuk.
Közismert okok miatt jó ideje nemigen beszélhetünk román–magyar államközi kapcsolatokról. Ennek ellenére, sőt annál inkább adódik a kérdés, hogy merre mozdul el a két szomszédos ország viszonya, és hogy ez milyen hatást gyakorol az erdélyi magyarokra.
Négy éve az arab labdarúgó-világbajnokságról, nyolc éve „az első afrikai aranyról”, a fekete kontinensen gyarmatosított egykori francia kolóniákon élők leszármazottai által Franciaország színeiben megnyert focivébéről írtam.
Egyre fullasztóbb a levegő az autóban, összeszorul a gyomor. Az sem segít, ha lehúzzuk az összes ablakot. A vezetés, a gépkocsifenntartás ugyanis egyre inkább luxussá válik: a nép autóját a drága parkolóban piszkíthatják kedvükre a madarak.
Némi csalódással konstatáljuk, hogy a kormánypártok hatalomhoz való ragaszkodása miatt a politikai válságot kirobbantó PSD talán megússza, hogy kormányozni kényszerülve vigye el a balhét mindenért.
Valamikor régen a sör a szegény ember bora volt. Ma már lassan a középosztály pezsgője.
Tanügyi rendszerünk ezer sebből vérzik. Bukarestben azonban rátapintottak a probléma lényegére, megvan a megfellebbezhetetlen megoldás: a szabóság.
szóljon hozzá!