Szarajevó 100

Hogy mennyire volt indokolt az Osztrák–Magyar Monarchia által Szerbiának megküldött hadüzenet, majd a többi nagyhatalom hadba lépése, az vitatható, mint bármely háború igazságossága és szükségessége. Annyi azonban bizton kijelenthető, hogy a későbbi győztes hatalmak semmivel sem voltak erkölcsileg magasabb szinten, mint a vesztesek.

A nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország – részéről a saját befolyás növelése, a másik gyengítése, új gyarmatok szerzése volt a fő cél. Mint ahogy a hangzatos „nemzeti egyesítés” is valójában csupán új területek megszerzéséről szólt például Románia és Szerbia részéről.

A Magyarországot két év alatt kétszer is megtámadó Románia jól hangzó, hamis történelmi „érvekkel” megalapozott, nemzetieskedő mázba csomagolta az ország keleti, majd középső részének fegyveres megszállását, és – amúgy kudarcos – első világháborús szereplését a Közép-Európában saját befolyási övezet kialakítására törekvő győztesek azzal honoráltak, hogy jóváhagyták Erdély, a Partium és a Bánság románok által is lakott részeinek hozzácsatolását.

Mindez persze ma már történelem, és részben joggal jelenthető ki, hogy a múltat nem érdemes fölhánytorgatni, a sérelmi politizálás helyett a jövővel, az együttműködés lehetőségeivel kell foglalkozni.

Csakhogy – hangozzék ez bármilyen meglepően – a román állam még ma is vívja az első világháborút az erdélyi magyar közösség ellen. Bár 1918-ban a gyulafehérvári kiáltványban önrendelkezést ígértek a nemzetiségeknek, ma is a gyakran soviniszta felhangokkal kísért, centralizált nemzetállami modell uralkodik. Olyan kormányfő van hatalmon, aki a magyar orvosi felsőoktatást megtorpedózva került hatalomra, az elkobzott magyar ingatlanok visszaszolgáltatása akadozik, amit visszaadtak, igyekeznek visszavenni.

Vagy a magyarokat vádolják feszültségkeltéssel, amikor a visszakapott ingatlanban újraindítanák az erõszakkal megszüntetett magyar iskolát, a magyar kultúra fellegvárainak számító városokban pedig a magyar építészet gyöngyszemeinek számító épületek falán nem szerepelhetnek az ott élõ õshonos magyar közösségek nyelvén az utcanevek.

Olyan ország ez, ahol a külügyminiszter bornírt hangnemben provokálja az ország polgárainak egy részét, a romániai magyarokat, amikor az õket szülõföldjükkel együtt egy idegen állam fennhatósága alá taszító trianoni diktátumot méltatja, és ahol úgy szólítják fel a román zászló tiszteletére és a román állam iránti lojalitásra a magyarokat, hogy a saját jelképeik és zászlaik használatát tiltják.

Mindezt nem kompenzálja, hogy a látszat kedvéért néha ott van a kormányfõ kalapján bokrétának a magyar párt, kifelé legitimálva a mindenkori hatalmat, amely erre hivatkozva azt mondhatja: Bukarest kisebbségpolitikája példaértékû, miközben a magyar kisebbségjogi követelések teljesítésére vonatkozó ígéreteinek betartását a végtelenségig halogatja, a magyar közösség számára valós jogegyenlõséget biztosító autonómiaigényeket pedig kriminalizálni igyekszik.

És nem csupán az erdélyi magyar közösséget érinti hátrányosan Bukarest politikája, amely úgy bánik a lassan száz éve román fennhatóság alá tartozó Erdéllyel, mint egy meghódított gyarmattal. A románokat is ugyanígy sújtja, hogy az itt megtermelt javak jó részét elszippantja a centrum, hogy infrastrukturális fejlesztések, autópályák csak a választási kampányokban elhangzó fellengzõs ígéretekben léteznek.

Sokszor sok helyen leírták már ezeket, ezért talán közhelyesnek és elcsépeltnek hatnak. Viszont attól még igazak. Most, száz évvel a számunkra tragikus kimenetelű világégés kitörése után kijelenthető: az első világháború akkor zárul le véglegesen, ha Bukarest végre teljesíti az 1918-as ígéreteket, ha az erdélyiek számára – függetlenül attól, hogy románok vagy magyarok – nem a vízfej akarja állandóan megszabni, hogy mi a jó nekik, ha befizetett adójuk zömének sorsáról maguk dönthetnek.

Ha a Kolozsváron élõ magyarok és a Sepsiszentgyörgyön élõ románok egyformán élhetnek az önrendelkezés, a teljes körû, szabad anyanyelvhasználat jogával, és ha az ország minden polgára szülõföldjén az óvodától az egyetemig anyanyelvén tanulhat.

Mindehhez azonban szükséges, hogy folyamatosan minden bel- és külföldi fórumon számon kérjük Bukaresten az elsõ világháború végén megfogalmazott ígéreteket. Hogy ’14 évfordulóján se engedjünk a ’18-ból.