JEGYZET – Közeledem a „házi buszom” újonnan létesített megállójába, és azonnal megszólít egy nagy sírcsokrot szorongató hölgy, idegesen kérdezve: mikor jön már a busz, mert fél, hogy elkésik a temetésről.
2016. december 06., 19:182016. december 06., 19:18
Mondom neki, hogy bár állandóan ezzel a járattal közlekedem, de percnyi pontossággal mégsem ismerem a menetrendet, különben sem érdemes betanulni, mert ki van írva. Hová? – kérdez vissza, én pedig rávágom: a megállót jelző tábla alatt. Ott nincs – mérgelődik. Odanézek, valóban nincs. Pedig előző nap új menetrendet ragasztottak ki, miután valaki(k) a régit letépték. Most ennek az újnak is nyoma veszett.
Hogy ne kelljen az elkéséstől félő hölgy zsörtölődését figyelnem, mélyen magasröptű (!!) „elmélkedésbe” kezdek azokról, akik valami miatt nem tisztelik a mások munkáját. Letépik, eltörik, megrugdalják, szétfeszítik – attól függ, miről van szó. Egy alkalommal két kis cinkát kaptam azon, hogy teljes erőből döngetik a buszmegálló vastag üvegfalát. Rájuk is kérdeztem, mi bajuk a szerencsétlen üveggel. De agyacskájukban egész készletet tárolhatnak az esetleges kérdésekre adandó válaszokból, mert azonnal elém köpték a feleletet, miszerint nekem mi bajom van velük, ők energiától duzzadó kamaszok, nem ilyen vén csotrogányok, mint én, és ki kell adniuk magukból a sok fáradt gőzt. Nem sikerült összetörniük a védőüveget, de valaki több szerencsével járt, mert egyik reggel milliónyi apró darabkában hevert a megálló járdáján.
Igen, ők a már-már intézménnyé vált rombolás zászlóvivői, a kisiskolásoktól egészen a magukat komolynak tartó férfiúk és hölgyemények hadáig. Akik őseiktől öröklött kötelességként teszik tönkre, rombolják le azt, amit készen találnak. Mert soha nem azt tiporják szét, amit ők készítenek el (már ha egyáltalán, de senkit nem szeretnék túlságosan serény munkával sértegetni!), hanem mindig a mások munkájának az eredményét. Feltesznek egy új papírkosarat, másnap behorpasztva a teteje, nehogy bele lehessen dobni a belevalót. A hasznos kiírásokat letépik, kettőbe törik a frissen ültetett fácskát, a padoknak kiemelik egy-egy lécét. Szép, régi házakba beköltöznek, várják, hogy lepukkanjanak a falak, majd továbbállnak egy csicsásabb, puccosabb házba. Az előzőt tegye rendbe az új lakó, ha akarja. De ha okos, akkor nem költ egy fityinget sem a lerombolt épületre, nehogy a friss renoválás másnapján valakinek kedve szottyanjon festékszóróval emlékeztetni a világot arra, hogy őkegyelme útba ejtette ezt a környéket is. Rombolás végett.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!