Fotó: Beliczay László
Hetvenhárom éves, vagy hetven, nem is tudom. Az utóbbi időben egyre többet betegeskedik. Sokféle kórisméje van, több orvos megvizsgálta már. Egyesek a veleszületett betegséget hangsúlyozzák, mások a szerzett kórt vizsgálják.
2018. szeptember 29., 18:442018. szeptember 29., 18:44
2019. január 30., 12:342019. január 30., 12:34
Miközben többféle diagnózis felmerül, számos probléma körvonalazódik. Rosszindulatú daganat, külső kórokozók jelenléte, kényszertesttartás, egészségtelen életmód egyaránt szóba jön.
Mialatt egyre nyilvánvalóbb a betegség súlyosbodásának a ténye. Ezért egyre inkább felmerül a dilemma: belgyógyászati vagy sebészeti megoldás, kezelés vagy műtét? Lenne ugyan egy gyógyszer, ami hosszú távú jobbulást eredményezne, a receptet már meg is írták, de a gyógyszertár nem váltja ki: hiánycikk.
Az alkalmazott gyógyszeres kezelés legfeljebb fenntartja a jelenlegi állapotot, de úgy tűnik, megoldani képtelen a kiváltó tényezőket, és nem szab gátat a rákos sejtek elburjánzásának. A tényálláson túl azonban mindig fel-felcsillan a remény: hátha csoda történik, hátha valahol mégiscsak kiváltják a vényt. Csakhogy az idő telik, a helyzet nem javul, sőt rosszabbodni látszik, mert olyan erőszakos beavatkozást terveznek egyesek, amit nem biztos, hogy átvészel a beteg. Nem életveszélyeset, hanem olyat, ami emlékezetkieséssel, a személyiségjegyek eltorzulásával járna. A konzíliumot már összehívták, a kórházvezetés nagyon akarja, a minisztériumban a határozat is megszületett már, de szép számban akadnak ellenzők.
Egyre többen vélekednek úgy, hogy amennyiben nem sikerül hozzájutni az életmentő gyógyszerhez, ami összességében a legelfogadhatóbb gyógyulási perspektíva lenne, a további tüneti kezelés már nem lehet eredményes. Csak ideig-óráig javallt, ebben a helyzetben ugyanis már csak a műtét segítene. Igaz, komoly nézeteltérések, szakmai és emberi véleménykülönbségek vannak az operáció típusát illetően. Egyesek bekebelezési műtétet javasolnak, mások radikális szerveltávolítást.
Komoly kilátások, de ki vállalja a döntés meghozatalának a felelősségét? Hol, mikor és kik végzik el a műtétet, hogyan készítik elő a beteget? Milyen lesz utána a lábadozás, az ápolási séma, a műtétet követő kezelés? Sikerül-e megmenteni a beteg életét, és jobb életkilátásokat biztosítani neki? Sikeres műtét esetén milyen életmódi tanácsokkal látják el, mennyire lesz indokolt számára a klímaváltozás?
Megannyi probléma, dilemma, kérdés, amelyek a közelmúltban, a jelenben és a közeljövőben egyre inkább foglalkoztatnak bennünket. Nemcsak a szakma képviselőit, hanem a közvéleményt egyaránt. Az egész erdélyi magyar közösséget. A lassacskán műtétre szoruló hetvenhárom éves, hetven esztendeje önálló, egyre súlyosabb helyzetbe kerülő beteg neve ugyanis: MOGYE – Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
A hét éve tanügyi törvény-receptre kiírt gyógyszer beszerzésének a kétségessége, a beteg körül létrejött orvosi konzílium többségi véleménye ugyanis – mély lelki kötődésünkön túl – egyre inkább felerősíti a dilemmát, az agyunkban dübörgő kérdést: kezelés vagy műtét?
A szerző a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem oktatója
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!