Permanens Trianon

Mint ismeretes, az egykori magyar–román határ – illetve a jelenlegi Hargita és Bákó közötti megyehatár – közvetlen közelében fekvő temető azzal került be a magyar–román „konfliktusövezetek” sorába, hogy a Bákó megyei Dormánfalva önkormányzata úgy döntött: román katonáknak állít emlékművet a sírkertben. Ezt meg is tette, a fakeresztek közé, mellé, sőt vélhetően még a feltáratlan honvédsírokra is ortodox betonkereszteket állított, majd nagy garral az avatási ünnepség időpontját is bejelentette.

Aztán a felháborodás miatt elhalasztotta az avatóünnepséget, de csütörtökre soviniszta román szervezetek mégiscsak avatórendezvényt akartak szervezni.

Az úzvölgyi esetnél jobb „szemléltető eszköz” nem is kell arra, hogy Trianon továbbra is velünk van, és kifejti átkos hatását. Hiszen nem elég, hogy Románia megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Bánság jó részét, amely együttvéve nagyobb területű, mint a Magyarországnak meghagyott rész, továbbra is alattomos eszközökkel próbálják meg szűkíteni a magyarok életterét, amikor a nyilvánvaló visszaélésektől sem visszariadva kisajátítanának egy magyar többségű megyéhez tartozó területet.

Igaz, hogy Úzvölgyében már egyetlen polgár sem él, csak a temető őrzi a magyar emlékeket, de éppen ettől még súlyosabb a területrablási kísérlet. Hiszen a szimbolikus térfoglalás minősített esetével állunk szemben, amikor először illetéktelenül rátennék a kezüket egy magyar többségű településhez tartozó földterületre, majd a múltat végképp eltörölni elve alapján a saját képükre formálnák a hősi sírkertet.

A romániai közállapotokat kiválóan illusztrálja, hogy a konfliktus annak ellenére sem tekinthető megoldottnak, hogy az építési hatóságoktól a román védelmi minisztériumon át a Bákó megyei prefektúráig számos román állami szerv jelezte: a dormánfalvi önkormányzat törvénytelenül járt el, amikor egy másik település, egy másik megye területén található temetőben építkezett.
Egy jogállamban ilyenkor nemhogy fölmerülhetne az, hogy a törvénytelen román létesítmény felavatását mégis megtartják, vagy bármilyen, a konfliktust tovább mélyítő román rendezvényt szervezzenek, de azonnal elindulnának az ilyenkor indokolt jogi eljárások a törvénytelenség elkövetéséért felelős személyek – elsősorban a dormánfalvi polgármester és a helyi közgyűlés illetékesei – ellen.

Romániában viszont tiltakozó akciókkal, élőlánccal, illetve parlamenti interpellációk útján kell felhívni a kormány és az összes illetékes szerv figyelmét arra, hogy ha már maguk a román állam hatóságai is törvénytelennek tartják az akciót – a román kormányt képviselő Bákó megyei prefektussal egyetemben –, akkor végre lépni kellene, és a dormánfalvi illetékesek felelősségre vonásával, valamint a törvénytelenül felállított román emlékművek eltávolításával elejét kell venni annak, hogy még tovább mérgesedjen az amúgy is robbanással fenyegető magyar–román konfliktus.
És el kell érni, hogy a nemzetközi megállapodások értelmében a magyar és a román fél illetékesei végre megvitathassák a temető helyzetét, és megállapodásra jussanak róla.

Kíváncsian várjuk a bukaresti illetékesek lépéseit, azt, hogy szándékukban áll-e kikényszeríteni a román hatóságok által is elmarasztalt provokációk leállítását, és felelősségre vonják-e a csütörtöki úzvölgyi „temetőostromhoz” hasonló soviniszta román provokációk felelőseit.
Ha nem, akkor Románia sok mindennek nevezhető, de jogállamnak semmiképp sem. A nemzeti kisebbségek példaértékű honának pedig végképp nem.