JEGYZET – Sokan emlékszünk még, milyen fontos szerepe volt minden munkahelyen a szakszervezeti elnöknek: nem volt olyan mindenható, mint a párttitkár vagy az igazgató és aligazgatók, de külön szoba dukált neki, és természetesen ugyanúgy ki volt emelve a termelésből (jó kis blőd szóhasználat!), mint a többi főnök.
2016. november 13., 19:292016. november 13., 19:29
Hogy tulajdonképpen mit is csinált szentélyének a magányában, nem lehetett tudni, meggyőződésem, hogy ő maga tudta a legkevésbé, mi is a feladata, de erről mélyen hallgatott, hisz a lényeg volt a lényeg (ezt a „sikeres” szóismétlést épp egy szakszervezeti mókustól hallottam annak idején): a dolgozó tömegek érdekeinek a képviselete. 90 után nagyot fordult a szakszervezetek helyzete, mivel különösen az első években a szó legszorosabb értelmében az a bizonyos lényeg – a dolgozó tömegek érdekképviselete – lett a leglényegesebb: erre már sokkal többen emlékeznek, hisz azokban az időkben egymást érték a sztrájkok, tüntetések, utcai tömegjelenetek. És mindezzel természetesen együtt járt különböző pittoreszk figurák felemelkedése.
Nagyon hamar kiderült viszont az is, hogy ezeknek a konjunktúralovagoknak a szakszervezeti munka egyszerű ugródeszka magasabb, zsírosabb pozíciók felé. Gyorsan előléptek képviselőkké, szenátorokká, miniszterekké, sőt miniszterelnök is lett szakszervezeti korifeusból, hogy a gyorsan levitézlett önjelölt Esthajnalcsillagról ne is beszéljek. És ahogy nőtt a közelharc a közfunkciókért, úgy tűnt egyre inkább a nagy semmibe az a bizonyos érdekképviselet. Furcsa is volt, hogy annyi sztrájkcsendes idő után a napokban egyazon időben zártak be a posták, és zárták ki a nem halálközeli állapotban lévő betegeket a kórházakból: hirtelen észrevették, milyen kevés a fizetésük. Nagy a gyanúm, hogy ez afféle addig üsd a vasat játék volt, vagyis ha a pártok esztelen ígérgetésekbe kezdtek, akkor a sztrájkolók úgy gondolták, addig erősködnek, míg csak sikerül valamit kifacsarniuk.
Egyelőre úgy tűnik, sikerült is, bár a posta manapság már nagyon leszálló ágban van, az egészségügy pedig nem csupán a dolgozók bérétől olyan, amilyen. De az érdekes számomra az volt, hogy ugyan a szakszervezetisek elmondták a magukét, de közel sem olyan vehemenciával, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt. Az érdekképviselet már nem ugródeszka, az előrejutáshoz nem kell a szakszervezet felé kerülni. Én legalábbis inkább így magyarázom, mint úgy, hogy itt az emberek érdeke már az égvilágon senkit sem érdekel.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!