2009. február 06., 08:582009. február 06., 08:58
És ki ne tudná ezt jobban nálunk, határon inneni magyaroknál, akiknek a kommunizmus éveiben naponta meg kellett küzdeniük az anyanyelvhasználatért, miközben csak Oradeáként írhatták le Nagyváradot, és akiknek gyakran még ma is az orra alá dörgölik, hogy „vorbiţi în limba statului!” Ez még hagyján, ehhez csak-csak hozzászokott a honi amatőr „anyanyelvművelő”.
Pláne, hogy manapság minduntalan akadnak olyan ügybuzgó szervezetek és polgárok, amik-akik hol az ügyészségen, hol a diszkriminációellenes tanácsnál tesznek feljelentést amiatt, hogy egy túlnyomó többségében magyarok lakta romániai település közintézménye a magyar nyelv ismeretét is feltételként szabja, amikor versenyvizsgát hirdet egy köztisztviselői állás betöltésére. Vagy micsoda dolog az, hogy egy szintén magyar többségű települési, megyei képviselőtestület ülésén anyanyelvükön beszélnek a magyar tanácsosok, és mondandójuk csak szinkrontolmács segítségével jut el román kollégáikhoz?
No de mit szóljunk akkor, amikor a magyar nyelvhasználatot nem a Nagy-Románia Párt, hanem történetesen egy olyan román–magyar konzorcium kifogásolja, amelynek egyik tagja budapesti székhelyű társaság? Amely többek között arra hivatkozva óvta meg egy székelyföldi útszakasz felújítását célzó pályázat eredményét, mert az ajánlatok elbírálásakor nem az ország hivatalos nyelvét használták a magyarlakta megye magyar ajkú képviselői. Majd amikor a történet nyilvánosságra kerül, a budapesti társaság többségi tulajdonosa bocsánatot kér mindazoktól, „akiket cégének munkatársai megsértettek volna”, sőt közli azt is, hogy az érintett dolgozókat elbocsátotta. Óvását azonban fenntartja.
Tiszta beszéd, egyenes, mint a betonút. Persze nem az a Hargita megyei útszakasz, amelynek felújítása az ominózus nyelvi aggályon alapuló fellebbezés miatt ki tudja meddig, de elhúzódik. Lám, így függ össze egymással a nyelvi jogok kérdése a betonöntéssel.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok