Mi már megszoktuk, de parasportolóink mivel érdemelték ki, hogy nem szurkolhat egy egész nemzet nekik?

Talán fél éve lehetett, hogy kollégám, főszerkesztőm nem éppen barátságos hangvételű véleményanyagot írt az M4 Sport körüli kálvária kapcsán arról, hogy mi, erdélyi magyarok miért nem nézhetünk, hallgathatunk megannyi sportközvetítést az anyanyelvünkön. Most én vagyok dühös. A kollégám hangos felhördülése után néhány hónappal jött a futball-Európa-bajnokság, az olimpia, és azt mondtuk: ez igen, végre. Azt nem mondom, hogy visszakaptuk a magyar közmédiába vetett hitünket – lehet, ilyen soha nem is volt –, de valaminek a részévé váltunk hirtelen.

Kolozsvári, magyar érdekeltségű kocsmákban végre magyar nyelven nézhettük a magyar labdarúgó-válogatott szereplését, piros mezben ültünk a kocsmaasztal mellett barátokkal, látásból ismert honfitársakkal és idegenekkel, és úgy tombolhattunk vagy éppen sírhattunk együtt, hogy a kommentátor velünk együtt magyarul ordította: góóóól.

És ugyanígy zajlott ez Erdély más városaiban is, az emberek végre nem a román kommentátor néha csipkelődő megjegyzéseit hallgathatták a magyar fiúk kapcsán, hanem valakit, akinek a szíve a miénkkel együtt dobogott.

Majd következett az olimpia botrányokkal, sikerekkel, megannyi magyar éremmel. Ha a személyes környezetemben szétnéztem: olyan emberek néztek tekvandó mérkőzést vagy párbajtőrözést, akik eddig talán az illető sportág létezéséről sem tudtak. Olvasták a híreket, látták a remek meneteléseket, és ha már kivételesen könnyű volt – csak áttették a tévét az M4 Sportra –, megnézték a meccseket, a sikereket, és együtt örültek, büszkék voltak; mindezt a közösségi médiaposztok feltűnően nagy száma is bizonyította. Tény, hogy az olimpia kapcsán is akadtak kellemetlenségek: bizony a Duna Worldon követhető sportágakról csak lemaradtak a külhoniak a fránya geokódolás miatt, de összességében pozitívan értékeltük azt, ami megadatott.

És szó mi szó, belejöttünk a sportnézésbe – mármint azok is, akik eddig nem voltak annyira fanatikusok, hogy mindenféle programokkal cselezzék ki a rendszert, laptopon, kütyükkel a tévére átjátszva küzdjenek meg a magyar közvetítésért. A magyar olimpiai sikereket végre igazán átéreztük, hiszen egy-egy magyar kommentátort hallgatva kaptunk szívstopot az utolsó métereken, az utolsó másodpercekben – és hallhattuk, amint a kommentátort is az ájulás környékezi.

Kicsit olyan volt ez a foci-Eb és a párizsi olimpia is, mint amikor az ember sokáig csak a kanapén, egyedül néz focimecset, és egyszer csak kimegy a stadionba meccsre, beül a szurkolótársak közé. Akik lehet, hogy káromkodnak, ordítanak, de ugyanazért vannak ott, mint ő. Ott megnő az adrenalinszint, ott minden kicsit nagyobb súllyal bír. Nekünk is megnőtt az adrenalinszintünk minden magyar közvetítés alatt, nagyobb súlya volt mindennek, mert éreztük, hogy egy-egy győzelemkor velünk együtt örül pár millió magyar. Furcsa, de ehhez tényleg elegendő egy magyar hang.

És még lenne mit nézni, lenne kinek szurkolni, lenne minek örülni – épp én tettem fel a honlapunkra a hírt az első magyar paralimpiai aranyról –, de ez már nem adatott meg nekünk. Paralimpia már nem jár a határon túli, külhoni nézőknek. Szóval jöhet a régi mese, ismét leírhatom, hogy a geokódolással a magyar sportcsatorna szembemegy a magyar kormány határok fölötti nemzetegyesítést hirdető nemzetpolitikájával, amelynek egyik eleme, hogy a külhoni magyarok zavartalanul hozzáférhessenek a magyar közszolgálati média adásaihoz.

De most nem is csak erről van szó. Illés Fanni parasportoló pár nappal a játékok megkezdése előtt a közösségi médiában tette közzé üzenetét: „Drága Magyarország! A szurkolói feladatotok még közel sem ért véget. Az olimpiának ugyan vége lett, de ne feledjétek: A PARALIMPIA augusztus 28-án elkezdődik! Szeretnék kérni MINDEN paralimpikon társamnak sok-sok pozitív energiát, és buzdító szót. Legyetek velünk, és szurkoljatok az egész Magyar Paralimpiai Csapatnak! Hajrá, magyarok!”. A bejegyzést sportoldalak, portálok osztották, megannyi külhoni magyar is olvasta, lájkolta (nem, nem akadt fent azon, hogy Magyarországot ír és nem magyarokat), és érezte azt, hogy ennek a lánynak igaza van, a szurkolói feladat nem ért véget, a paralimpikonok is a mi sportolóink, értük is akarunk izgulni, nekik is akarunk szorítani.

Szép dolog, hogy az M4 Sport megannyi tudósítóval kint van a párizsi paralimpián, csak ebből mi Erdélyben semmi sem látunk, hallunk. Tény, hogy a paralimpia – a konkrét statisztikai adatok szerint – sosem örvend akkora népszerűségnek és nézettségnek, mint a „nagytestvére”. De ott is ott vannak a „mieink”, akik ugyanazt érdemlik, érdemelnék, mint egészséges, ép társaik, mint a futballválogatottunk tagjai: hogy ne csak egy ország, hanem egy nemzet szurkolhasson nekik. De ennek lehetőségét elvették tőlünk, és tőlük is.

korábban írtuk

Nem követhető kódolatlanul minden olimpiai közvetítés a külhoniak számára a magyar sportcsatornákon

Ígéretével ellentétben nem teszi maradéktalanul hozzáférhetővé a magyar közszolgálati televízió a Párizsban zajló ötkarikás játékok közvetítéseit a határon túli nézők számára.

korábban írtuk

Meddig űzi még ezt az M4 Sport?

Amikor a sportkedvelő határon túli magyar már azt hitte, hogy ennél jobban nem járathatják a bolondját vele, az M4 Sport csatorna bebizonyította: dehogynem.