Megtagadja Románia a születési bizonyítványát?

A románok által is lakott területek Romániához való csatlakozásának szándékát egyoldalúan kimondó nagygyűlést ugyanis az 1920-as trianoni diktátummal szentesítve létrejött új román állam egyfajta születési aktusaként, magát a kiáltványt pedig születési anyakönyvi kivonatként tartja számon a hivatalos román történelemszemlélet.

Igaz, a kiáltvány szerzője nem a román állam volt, hanem azok a magyarországi román értelmiségiek, akik saját kisebbségi sorsuk tapasztalatai alapján, nem kevés idealizmustól áthatva azt szerették volna, hogy a román államhoz kerülő területeken élő magyarok ne szenvedjenek olyan sérelmeket, amilyeneket nekik kellett elszenvedniük Magyarországon a korabeli magyar politikai elit egy részének a kisebbségek részben jogos követeléseivel szembeni érzéketlensége miatt.

Az ominózus cikkely így szól: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.” Az RMDSZ tervezete – még ha igencsak megkésve is – ebből levezetve „ülteti át” a mai jogi nyelvezetbe a román ígéreteket és a magyar közösség igényeit, beleértve az autonómia különböző formáit is.

Nos, mint tudjuk, az új román állam a kiáltványból csupán azt a cikkelyt iktatta törvénybe, amely a románok által is lakott magyarországi területek és Románia egyesülésének óhaját mondja ki. Magából a nagygyűlésből – amelyet „Nagy Egyesülésnek” kereszteltek el, holott ott és akkor még semmi sem egyesült semmivel – pedig mitológiát gyártottak. Márpedig a mitológia egyik alapvető tulajdonsága, hogy bár valamilyen valóságmagja van, a tényszerű valósághoz már semmi köze sincs.

A mitizált egyesülésnarratíva arról szól, hogy az egész Erdéllyel azonosított erdélyi románok kimondták az egyesülést, ami azzal egyből valós ténnyé is vált, és ezzel létrejött az „egységes román nemzetállam”. A mitológiába az már nem fér bele, hogy a román állam a magyar közigazgatás összeomlása nyomán katonailag foglalta el a területet, és hogy ez a területfoglalás azzal vált nemzetközi jogilag szentesített ténnyé, hogy a saját pecsenyéjüket sütögető antanthatalmak elismerték. Mint ahogy az sem, hogy az egyesülés nyomán létrejött „nemzetállamban” a kisebbségeknek közösségi jogok járnak, élen az autonómiával.

Ezért hörög az erdélyi románok által nekünk megígért jogok kodifikálása ellen most Bukarest. Pedig ha lesöprik az asztalról, az egyenértékű azzal, hogy a mai Románia a saját „születési bizonyítványát” tagadja meg. Egyúttal Bukarest elismeri, hogy csupán kihasználta az erdélyi románok naivitását ahhoz, hogy egy erdélyi „akaratnyilvánítás” segítségével teremtsen ürügyet arra, hogy a román hadsereg elfoglalja Magyarország keleti területeit.

Ha a parlament elutasítaná a kisebbségi cikkely törvénybe iktatását, vagy ha abszurd módon az alkotmánybíróság találná úgy, hogy a „Nagy Egyesülés” alapdokumentuma alkotmányellenes, akkor papírunk lenne arról, hogy Bukarest soha, egy pillanatig sem gondolta komolyan az 1918–19-ben megszállt és annektált erdélyi és kelet-magyarországi területen élő őshonos közösségek egyenrangú félként való elismerését. Az persze más kérdés, mit is kezdhetünk vele, de ezzel azért máris nullára redukálódna minden, a nemzetközi intézmények és a nyugati partnerek előtt mantrázott kijelentés hitele a „példaértékű” román kisebbségpolitikáról.

Persze ha valamilyen csoda folytán mégis megszavaznák, az még csak az első lépés lenne. Hiszen minden jogszabály annyit ér, amennyit betartanak belőle, Románia pedig hírhedt arról, hogy – főleg a kisebbségek jogainak védelmével kapcsolatos témákban – magasról tesz a törvényekre.