Édes teher a publicista számára, amikor csupán egy évvel a Saul fia Oscar-sikere után újabb magyar film Oscar-díja kapcsán kell méltató cikket írnia, miután Deák Kristóf Mindenki című alkotása is elnyerte az amerikai filmakadémia díját.
2017. február 27., 21:032017. február 27., 21:03
Hiszen most már nem arról kell értekezni, hogy több évtized múltán ismét csúcsra ért a magyar filmművészet, hanem arról, hogy a magyar film újra megvetette a lábát a nemzetközi filmgyártás elit ligájában, a magyar filmesek ismét folyamatosan és megbízhatóan nívós filmeket forgatnak.
Lényegtelen, hogy ezúttal „csak” a legjobb rövidfilmnek járó díjat nyerte el magyar alkotás. Egyrészt egy, a magyarországihoz hasonló kaliberű filmipar számára szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy kétszer egymás után a legjobb egész estés külföldi film kategóriájában legyen az első – már egyáltalán a jelöltek közé jutás is nagy eredmény –, másrészt pedig egy minőségi rövidfilm elkészítése sem kisebb művészi és intellektuális feladat. És hogy az Oscar-duplázás nem véletlen, azt az is bizonyítja, hogy alig több, mint egy héttel korábban egy másik magyar film is rangos díjat kapott: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje nyerte el az Arany Medvét a Berlinálén. A mostani sikerekhez a tehetséges rendezők mellett óhatatlanul szükség volt az újjászervezett támogatási rendszerre is. Akinek jobb rálátása van a helyzetre, az talán el tudja dönteni, mennyire megalapozottak az Andy Vajna vezette Filmalap elleni szakmai, illetve politikai alapú támadások. Egy dolog ugyanakkor elvitathatatlan: az alap létrejötte nyomán jutott több olyan film is az elkészítéséhez nélkülözhetetlen anyagi forrásokhoz, amely aztán a legelismertebb nemzetközi szemléken öregbítette és öregbíti a magyar filmesek hírnevét, és viszi a magyarok jó hírét. Igaz, hogy a Mindenki nem a Filmalap, hanem az NMHH támogatásával készült, ugyanakkor a többi olyan, hangos sikert aratott film, amely igen, már felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét a magyar filmesekre, és olyan helyzetet teremtett, amelyben nem lehet szó nélkül elmenni a magyar alkotások mellett.
A jelek szerint fennállnak a feltételei annak, hogy ez a trend folytatódjon. Persze nem haragszunk meg, ha nem nyer minden évben Oscar-díjat egy magyar alkotás – épp elég nívós filmszemle van a világban ahhoz, hogy az Oscar-szobrocskán kívül is számos értékes elismerést söpörjenek be a magyar filmek. A magyar alkotók most ismét megmutatták: rajtuk igazán nem múlik, hogy tényleg így legyen.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
szóljon hozzá!