VEZÉRCIKK – Bő negyed évszázada már, hogy beültettek minket a hintába. A kezdeti lendület korábban elképzelhetetlen, felemelő lelkesedéssel társult, ám szép csendben alábbhagyott, és most itt szédelgünk megfogyatkozva, kiábrándulva, miközben rosszullét környékez a folytonos beetetés miatt.
2016. november 16., 19:262016. november 16., 19:26
2016. november 16., 19:272016. november 16., 19:27
Hosszú esztendők óta támadnak, mi pedig hosszú ideje védekezünk, és ez mindenkinek megfelel: ettől erősödik mind a támadó, mind a védekező. A védelem tulipános bástyájából néha lemászik valaki, és nagy dérrel-dúrral nekifeszül a roskadozó várfalon belül rozsdázó-nyikorgó hintának, ám előtte hiába mondja fel ugyanazokat a varázsszavakat, a negyed évszázados álmokat (egyenjogúság, önrendelkezés, szabad anyanyelvhasználat, kölcsönös megbecsülés, biztonság, fejlődés, miegymás), a hinta nem leng ki, csak fájóan recseg-ropog.
A várvédőket soha sem lehet felelősségre vonni – merthogy nekik a legnehezebb, hiszen ott kell lenni, ki kell állni, ki kell harcolni, és különben is, mi tettük oda őket, hogy érdekvédelmezzenek, miközben mi csak hintázgatunk, kommentálgatunk-kommentelgetünk. Úgyhogy higgyük el nekik, hogy ők majd megvédenek, és hogy nemsokára megint ott hintázhatunk szép nagy ívben, ahol akarunk.
Mindez négyévente megismétlődik, majd jön az úgymond nagy csata, aminek tulajdonképpen semmi értelme, csak arra jó, hogy a benne résztvevő ólomkatonák, bajtársak és ellenségek megkenjék egymást zsíros tisztségekkel, és a következő négy évben süppedő bársonyszékből vonogassák a vállukat, hogy hát ez nem időszerű, nincs meg a konjunktúra, hiányzik a politikai akarat, túl nagy az ellenszél. Közben a magára hagyott, romos várban a hinta meg-megmozdul – a belőle kiszökő világgámenők dobbantása még inkább felerősíti a maradásban szenvedők émelygését.
Hogy „pont most nem kellene ilyen sötét képet festeni, ennyire destruktívan hozzáállni, lelombozni, megosztani, ártani, rombolni”?! Hát akkor most szögezzük le: a kampánynyitón elhangzott, a következő szűk hónapban mantraként ismételgetett ígérgetések százszoros léptékkel távolabb állnak a valóságtól, mint ez a kis hintás tanmese, amellyel képtelenség ellensúlyozni az alaptalan, gusztustalan ámítást, humbukot az óriási méretaránybeli különbségek miatt.
Az a legfájóbb, hogy – az elmúlt negyed évszázad példáját követve – senki nem vállal felelősséget az elhangzottakért, senki nem vesz annyira komolyan minket, hogy megfogadja: „ha ígéretem nem teljesül, négy év múlva átadom a helyem a mögöttem álló várvédőknek, hiszen szavamnak súlya van, és ezt nekem is éreznem kell”. Mert vagy mindent egy lapra téve, teljes erőbedobással küzdünk utolsó óráinkban is a gyermekkori vágyálmok megvalósításáért, vagy elismerjük, hogy közben meg- és kiöregedtünk, negyed évszázados ábrándjaink pedig teljesíthetetlenek. Hagyjuk abba végre a hülyítést – ha már csak víziókkal, illúziókkal, hazugságokkal tudunk mozgósítani, akkor inkább álljunk le. Mert hányinger környékez.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!