2009. szeptember 08., 10:402009. szeptember 08., 10:40
A politikai diskurzus egyszeregyét, a soha ne mondd, hogy soha alapelvét sutba dobó román államfő gesztusát annak idején kisebbségi szakértők, elemzők és hírmagyarázók nemzetiségi hovatartozásuktól függően helytelenítették vagy támogatták. A magyar fél – határon innen és túl – természetesen a mindenkori bukaresti hatalomnak az erdélyi magyar közösség önrendelkezési törekvéseivel szembeni ellenállását látta megtestesülni a băsescui megnyilvánulásban, ugyanakkor általánosságban úgy viszonyult a kategorikus válaszhoz, mintha legalábbis román oldalról nem ugyanezt hallaná húsz éve.
Holott – és ezt a székelyföldi önkormányzati nagygyűlések kapcsán megfogalmazott bukaresti reakciók újfent bizonyítják – ugyanvalóst balgaság azt elvárni román politikus részéről, hogy a területi autonómia megvalósulásának időpontját firtató kérdésre ne sohával válaszoljon, hanem mondjuk „majd meglátjuk” vagy „tárgyalhatunk róla” típusú feleletet adjon. (Például nagyon kíváncsi lennék azokra a bukaresti politikusokra, akik Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint „magánemberként”, négyszemközti megbeszélésen bevallják: a következő tíz évben a romániai magyarok el fogják érni mindazt, amit most célként megfogalmaznak).
Ilyen hozzáállás ugyanis még az olyan, kisebbségi kérdésekben mérsékeltnek hitt politikusoktól sem várható el, mint amilyen Crin Antonescu. Băsescu márciusban azzal vágott vissza a magyarok önrendelkezését nyíltan támogató Sólyom Lászlónak, hogy megpróbálta megakadályozni az elnök erdélyi útját. Arra azonban még a Cotroceni-palota jelenlegi ura sem vetemedett, hogy liberális kihívójához hasonlóan az ügyészség figyelmébe ajánlja az autonómiatörekvéseiket nyíltan felvállaló székelyeket, legyenek azok az RMDSZ vagy az MPP képviselői. A vezetékneve okán RMDSZ-es berkekben Liliomfinak becézett, és sokszor méltatlanul agyonmagasztalt liberális pártvezér megnyilvánulása az élő példája annak, mennyire naiv a bukaresti politikusokat mérsékeltekre és radikálisokra felosztó magyar szemlélet.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.