2011. április 11., 10:012011. április 11., 10:01
A kapásból beugró válasz természetesen az lehet, hogy meg akarják dönteni egy excentrikus zsarnok hatalmát, aki nem csupán saját országa népével bánik kénye-kedve szerint, de a nemzetközi terrorizmus támogatásából is kivette a részét. Ez persze jól hangzik – csak arra nincs meg a válasz, hogy ez pontosan hogyan érhető el, illetve hogy Kadhafi bukását követően mi történik Líbiával. Az első kérdésre kézenfekvőnek tűnt a válasz, hogy a kormányerők elleni légitámadások elegendőek lesznek ahhoz, hogy a lázadók felülkerekedjenek rajtuk. Csakhogy Kadhafi hadereje jóval erősebb annál, hogy néhány nap alatt megsemmisítsék. Igaz, hogy arzenáljának gerincét régi, zömmel szovjet gyártmányú hadieszközök alkotják, de a felkelők fegyverzete még szegényesebb, össze sem hasonlítható a kormánycsapatokéval. A jelek szerint pedig hiába a légicsapások, Kadhafi katonái még mindig nem szenvedtek akkora veszteségeket, hogy ne tudnák felőrölni gyengén felfegyverzett ellenfeleiket.
Arról nem is beszélve, hogy a diktátorhoz hű erők gerincét olyan, az országtól délre fekvő fekete-afrikai országokból toborzott zsoldosok adják, akiknek egzisztenciája és élete közvetlenül Kadhafitól függ – ennek védelmében pedig nem haboznak a lehető legsúlyosabb atrocitásokat sem elkövetni, hiszen nem saját népük ellen harcolnak. A másik probléma, hogy továbbra sem tudni, milyen erők követhetnék Kadhafit az ország élén. Homályba vész, hogyan lehetne egy olyan, a törzsek és a politikai erők zömének támogatását élvező kormányt felállítani, amely képes lenne biztosítani az ország stabilitását. Az, hogy Kadhafi esetleges bukását követően önmagától, mintegy varázsütésre megtörténne a nagy összeborulás, igencsak naiv elképzelés. A dilemma súlyos: ha a Nyugat nem növeli erőfeszítéseit, Kadhafi hatalmon marad, vagy ha nem is, esetleges bukásáig az egész ország háborús rommá lesz. Ha viszont szárazföldi erőket is bevet, akkor annak áll fenn a veszélye, hogy ugyanolyan, kétes kimenetelű kalandba keveredik, mint Irakban vagy Afganisztánban. A szélsőséges iszlám terrorizmus megjelenése pedig bármelyik forgatókönyv esetében valós veszélyt jelent.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
szóljon hozzá!