Ahelyett, hogy reális párbeszédet folytatnának a tartomány vezetőivel, a madridi hatalom képviselői még a meglévő autonómiát is megvonnák Katalóniától, sőt a spanyol külügyminiszter még az október elsejei referendumon alkalmazott brutális rendőrattakot is megpróbálta letagadni, egyszerűen álhírnek nevezve az idősek, asszonyok gumibotozásáról készült (képes!) beszámolókat.

Persze érthető, hogy egy államnak nem tetszik, ha egyik – amúgy a többi országrésztől nyelvileg és kulturálisan egyaránt eltérő – régiója a kiválással kacérkodik, főleg, hogy gazdaságilag ez a legfejlettebb tartomány az országban.

Viszont Spanyolország mai vezetői még a függetlenséget ellenző katalánokat is maguk ellen vadítják, ha továbbra is úgy viselkednek, mint egykori konkvisztádor elődeik. Madrid mindazonáltal nem véletlenül érzi úgy, hogy gyakorlatilag bármilyen eszközt bevethet az elszakadás ellen.

Az Európai Unió országai szinte kivétel nélkül spanyol belügynek titulálták a katalán válságot, és szemet hunytak a rendőri erőszak fölött is. A spanyol állami érdekek szószólóiként nyilvánultak meg az Európai Bizottságnak a katalán függetlenedést ellenző vezetői is, amivel azonban nemcsak az a baj, hogy ellentmond a nemzetek önrendelkezésének elvével, hanem rendkívüli következetlenségre is vall. Szűk tíz évvel ezelőtt, amikor Koszovó kikiáltotta függetlenségét Szerbiától, az EU még egyáltalán nem volt ilyen finnyás az elszakadásra.

Ráadásul a kettős mérce azért is kirívó, mivel a koszovói albánok annak idején nem népszavazással léptek a függetlenség útjára, mint ahogy most a katalánok szeretnék. Viszont a kontinens sorsát formáló képmutató nagypolitika nem teheti meg, hogy fittyet hány az önrendelkezési törekvésekre.

E téren a katalánok példáján túlmenően épp elég tanulsággal szolgál a britek uniós kilépése, továbbá a skót, a flamand függetlenségi mozgalmak, vagy éppenséggel az észak-itáliai tartományok, Veneto és Lombardia szélesebb autonómiát követelő, a hétvégén elsöprő támogatottságnak örvendő referendummal megpecsételt kiállása.

És persze nem hagyhatjuk ki a sorból az erdélyi, székelyföldi autonómiatörekvéseket, még ha ezeket a román politikusok és véleményformálók hamisan próbálják a függetlenedés előszobájaként beállítani. Brüsszel jobban tenné tehát, ha komolyan venné és megpróbálná kezelni ezeket az Európa-szerte tetten érhető mozgalmakat, mivel a látszat ellenére a katalánok nincsenek egyedül.