Kisebbségügyi perverzió

Ez annyira egyértelmű, a józan ész, az emberi jóérzés, nem utolsósorban pedig emberi és kisebbségjogi direktívák és egyezmények által megszabott kötelezettség, hogy 2017 Romániájában természetesen a legkevésbé sem tartják be, sőt. Ezért kellett külön jogszabályt alkotni, amely kimondja, hogy a magyarok lakta településeken az egészségügyi intézményeknek kötelező magyar nyelven is tudó szakszemélyzetet alkalmazniuk.

Csakhogy – mint minden romániai jogszabály esetében – még teljesen bizonytalan, mennyire áll majd közel egymáshoz az eredeti szándék és a megvalósult eredmény. A kormánynak ugyanis még ki kell dolgoznia a törvény alkalmazási módszertanát, ami egyrészt időigényes feladat, másrészt minden bizonnyal nem tartozik a kabinet elsődleges prioritásai közé, harmadrészt pedig semmi sem szavatolja, hogy a módszertan nyomán tényleg megvalósulhat a teljes kétnyelvűség az egészségügyben.

Mint ahogy azt sem, hogy a jogszabály egyáltalán alkalmazható lesz – és nem csupán azért, mert az ellenzéki pártok a soviniszta, magyarellenes érzelmek felkorbácsolása révén történő politikai haszonszerzés érdekében alkotmánybíróságon támadták meg. A problémát a diszkrimináció sajátos romániai értelmezése jelenti, konkrétan pedig az, hogy Romániában a kisebbségek védelmére nemzetközi szinten kialakult intézményrendszert és terminológiát perverz módon éppen a kisebbségek jogfosztására használják fel – a legperverzebb pedig az egészben, hogy ezen a téren az igazságszolgáltatás jár elöl a rossz példával.

Arról van szó, hogy amennyiben egy intézmény egy magyarok lakta településen egy állás meghirdetésekor az alkalmazás feltételéül szabja, hogy a jelentkezőknek az adott kisebbség, vagyis a magyar közösség nyelvét is ismernie kell, akkor „jóindulatú\" személyek szinte azonnal pert indítanak ellene diszkrimináció miatt, és a bíróságok, ahelyett, hogy annak komolytalanságára hivatkozva visszadobnák a feljelentést, a jog és az állampolgárok közötti esélyegyenlőség elvének nagyobb dicsőségére valóban diszkriminációnak minősítik az esetet.

Vagyis Romániában a rendkívül felkészült bírák szerint nem az minősül diszkriminációnak, ha valaki a saját szülőhelyén nem kommunikálhat az anyanyelvén, hanem az, ha valakitől – nemzetiségtől függetlenül – megkövetelik, hogy amennyiben egy olyan településen akar közalkalmazotti állást, ahol jelentős arányban élnek egy kisebbség tagjai, akkor legalább elfogadható szinten beszélje leendő páciensei/ügyfelei nyelvét.

Ez az aberráció teljesen természetesnek számít Romániában, olyannyira, hogy a magyar jogok ellen minden fórumon haladéktalanul fellépő „civil\" „jogvédő\" Dan Tanasă máris „etnikai tisztogatásról\" sivalkodik az erre fogékony román médiában, azt vizionálva, hogy az új törvény nyomán tömegesen rúgják ki a románokat a kórházakból.

Holott az ügy egyszerű: a magyar nemzetiségű román állampolgárok is ugyanúgy adóznak Romániában, mint a románok. Ezért elvárhatják, hogy az adójukért cserében az adójukból működő intézményekben az adójukból fizetett közalkalmazottakkal ugyanúgy tudjanak az anyanyelvükön kommunikálni, mint ahogy azt a románok megtehetik. Akinek ez nem tetszik, nem kötelező olyan településen közalkalmazottnak mennie, ahol magyarok is élnek.

Persze mindez szinte már utópiába hajló idealizmus, hiszen a marosvásárhelyi orvosi egyetem ügye is bizonyítja: Romániában hiába hoznak valamely, a kisebbségek számára kedvező törvényt, ha maga a kormány támogatja az egyetem vezetőségét a mulasztásos törvénysértéses állapot – vagyis ez esetben a magyar főtanszék létrehozásának törvényben előírt kötelezettségének megtagadása – fenntartásában. Perverz módon az autonómiára – konkrétan az egyetemi autonómiára – hivatkozva.
Így a klasszikus megállapítás, amely szerint minden jogszabály annyit ér, amennyit betartanak belőle, Romániában a sajátos, esetenként változó és a normalitással szembemenő jogértelmezés miatt egy kissé bonyolultabb. Itt ugyanis minden jogszabály annyit ér, amennyit betartanak, betartatnak, vagy hagynak betartani belőle.