2009. július 23., 10:362009. július 23., 10:36
A Steaua futballklub huligánjai által múlt csütörtökön, egy rangos nemzetközi kupamérkőzésen kifeszített transzparens magyar nyelvű szövegét hamar megértette a teljes romániai közvélemény. Meggyőződésem, hogy a román futballszurkolók nagy része jót nevetett rajta, a nemzetállam jó néhány polgára még el is tudná mondani azon az idegen nyelven, ha arra kérnék. Érdek-képviseleti szervezetünk elnöke, a futballban való jártasságáról egyáltalán nem híres Markó Béla is megértette az üzenetet, úgy, ahogyan Asztalos Csaba, a diszkriminációellenes tanács elnöke, vagy mondjuk Móring József Attila magyarországi kereszténydemokrata képviselő. Ami azonban érthetetlen: míg utóbbi két közszereplő minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy szankciókat, illetve hivatalos diplomáciai számonkérést eszközöljön ki, az RMDSZ-elnök azt szeretné, ha nem lenne ügy belőle.
Pedig az ügy már odáig fajult, hogy egy bukaresti román napilap levélben fordult az európai futballszövetséghez, az UEFA-hoz, amelyben a Steaua megbüntetését kéri. Az ok: románként szégyellik magukat. Olyannyira, hogy címoldalon közölték a magyar nemzethez intézett, helytelen magyarsággal megírt bocsánatkérésüket. Azt csak az Adevărul szerkesztői tudják, nekik ez hol éri meg. Induljunk ki mégis abból, hogy szégyenérzetük valós, és ismerjük el, ez a szégyenérzet még mindig valamivel „felemelőbb” lehet, mint az, amit jelen pillanatban jó néhány (nem csak) erdélyi magyar érez. Azt, hogy ilyen megalázó esetekben érdekképviseleteink csúcsvezetésében nincs, aki teljes erőbedobással elégtételt követeljen az újabb és újabb sérelmek miatt. Még szerencse, hogy a futballnak megvan a bevált szabályrendszere és etikai kódexe, bízzunk hát az UEFA lesújtó karjában.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.