Ki veszítette el a labdarúgó-világbajnokságot?

A mérkőzések nézhetőségét a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) videobíróra alapozó, helyenként ellentmondásos döntést hozó, a játékidőt jócskán meghosszabbító taktikája sem segítette elő a várt mértékben. Ráadásul a helyszín és annak megfelelően az időpont megválasztása sem bizonyult nyerőnek, amiként a kettős mérce alkalmazása sem. Bizonyíthatóan kiderült, hogy nem volt szerencsés döntés a szivárványos karszalag megengedése a korábbi futballeseményeken, hogy a mostani kényszerű betiltás annál nagyobb vehemenciával heves reakciókat váltson ki egyesekből. Miközben még sokféle karszalag viselése is szóba jöhetne, ami egyáltalán nem lenne szerencsés a jövőbeni csatározásokra nézve. (Nem ismerem a másnemű közösség számát sem a világon, sem az egyes földrészeken, de azt tudom, hogy csak a vén Európában mintegy negyven millió állampolgár él – gyakran hátrányosan megkülönböztetett – őshonos kisebbségi sorsban.)

Ezen a foci-vébén a megvesztegethetőségük gyanúját lebegtető döntéshozók, vagy éppenséggel a sajtó egy része, a játékosok némelyike egyáltalán nem mutatott jó példát sem házigazda-tiszteletből, sem emberi magatartásból, sem az általuk annyit hangoztatott demokráciából. Pedig el kellene fogadni, hogy van más kultúra, más politika és más foci is. Eközben december elseje gyásznappá vált nemcsak a kieső németek és belgák számára, hanem figyelmeztető jelzésként szolgált a már-már felsőbbrendűség-érzetüket fitogtató európaiaknak, a nyugati világnak.

Az Unió fővárosában letelepedő, külön lakóövezeteket létrehozó marokkóiak – és társaik – ugyanis saját gazdasági érdekeik miatt lettek belga állampolgárok, ám annál fontosabbnak tartják a nemzeti identitásukat, miközben egykori történelmi sérelmeikről sem feledkeznek meg. A szivárványos lelkületű németeknek pedig ezúttal nem volt szerencséjük, sőt elégséges megnyilvánulási lehetőségük sem, pedig a legutóbbi Európa-bajnokságon a müncheni stadiont kivilágították, és megtűrték, hogy a magyar himnusz éneklésekor szivárványszínű zászlóval rohangáljon egyik szurkolójuk. Akkor bezzeg nem tiltakoztak, sőt a jó néhány évtizeddel korábban őseik által az értelmetlen halálba küldött – többek között azonos nemű – kisebbségek sorsáról is elfeledkeztek, ám annál inkább igyekeztek, hogy a katari stadionok építésének áldozatai iránt szolidaritásukat fejezzék ki.

A mostani világbajnokság egyik legjobb poénja lett, rajtuk derült (röhögött) a fél világ, ahogyan a Nationelf játékosai befogták a szájukat az emberi jogok eltiprása elleni tiltakozásképpen. (Olyan párhuzamos kép is terjedt a világhálón, amely párhuzamot von a „Heil Hitler!” korabeli nemzeti tizenegy karlendítésével.) Amint utóbb kiderült, nem túl eredményesen tapasztották a kezüket a szájukra, mert a szivárványszínű futballcipők góltermése mégsem bizonyult elégségesnek. Ráadásul éppen a japánok elleni mérkőzésen történt mindez, márpedig illett volna tudni a komoly hagyományokkal rendelkező japán kultúráról, hogy a sintoista vallás egyik jelentős jelképe a három bölcs majom ábrázolása. Mizaru az a majom (a japánban zaru), aki eltakarja a szemét, és nem látja a rosszat, Kikazaru a füleit takarja el, így nem hallja a rosszat, és Ivazaru a száját takarja el, így nem beszél rosszat. Nos, a németek szájtakarása alapján a Nationelf csupa Ivazaruvá, Ivazaruelffé alakult. A három bölcs makákó majom szimbolikája, a közmondás szerint a jó gondolat/elme, helyes beszéd és jó cselekedet asszociációi a német játékosok által teljesen ostoba üzenetet közvetítettek.

Nos, ki osztogatja az eszet? És ki veszítette el az idei labdarúgó-világbajnokságot? Egyöntetűen a szivárványos és észosztó Európa. A Brüsszel-központú Európai Unió, ahol saját marokkói állampolgárai fosztogattak a győzelem mámorától és a zsigeri gyűlölettől elvakultan. Az uniós politika fő bástyája, Németország, a szivárványos lobbi fő megtestesítője és élharcosa, amely ezúttal műveletlenségről tett tanúbizonyságot. És bár a gyepen az angolok még versenyben vannak a „szivárványos hetek” társaságából, számomra már ők is vesztesek.

Bevallom, hosszú évtizedeken át szurkoltam a narancssárga hollandoknak, akik a magyarokhoz hasonlóan minden vébé-döntőjüket elveszítették, de már nem tudok, miután gonosz politikusaikra és a pesti utcákat lehúgyozó szurkolóikra gondolok. A totális buzgósággal térdeplő angolok pedig teljesen hiteltelenek számomra, miután az Amerikai Egyesült Államokkal vívott csatájukban a BLM-őrület hazájából érkező amerikaiak kihagyták a térdeplős – nem isteni – színjátékot.

Fura világot élünk. Lassacskán saját magunknak sem tudunk drukkolni. Miközben már nem az a lényeges, hogy ki nyeri meg a foci-vébét, inkább dél-amerikai, vagy inkább európai csapat, hanem az, hogy Európa, a vén Európa a futball területén is egyre inkább teret veszít. A pénz fogy, a tudásban mások is részesülnek. Más is megtanulja rúgni a labdát, sőt még focizni is, miközben ellesi annak csínját-bínját az erős európai bajnokságokban. Ráadásul kevesebb pénzért többet küzd. Európa sokat veszít, bár még tartja magát. Nos, le kellene már vonni a valós következtetéseket!

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár