JEGYZET – Mint egy valamirevaló ülőszobor, csak bámultam magam elé moccanatlanul, úgy hallgattam az újabb kampánybeli blődlit: egymást túllicitálva sorolták a különböző pártok szenátor- és képviselőjelöltjei programjuk sarkalatos pontjait.
2016. november 27., 19:162016. november 27., 19:16
Első látásra én vagyok eszement, amiért csodálkozom a teljesen normális jelenségen, de ez csak a látszat. Az említett kardinális pontok ugyanis majdnem teljesen fedik egymást, mondhatni azonosak. Ha valaki azt hinné, létfontosságú kérdések sürgős megoldásáról van szó, vagy a tövig rágott csont autópálya szajkózásáról, téved: ami nélkül semmiképpen sem vághatunk neki az elkövetkező négy évnek, azok különböző szobrok állítása, kisebb-nagyobb emlékházak megnyitása, hőssé avatások rezesbanda-kísérettel, márványtáblák leleplezése.
Igen, csupa ilyen felemelő cselekedet! Minden egyéb tökéletesen rendben van, nyakig tapicskolunk a tejben és mézben, már csak szobrok és emlékházak hiányától szenvedünk. Borzasztó – dünnyögöm, holott nagyon jól tudom, nem számít újdonságnak ez az egész szobrozás. Valamikor a 19. század viharos történelmi eseményei nyomán lett divat a kettős szempontú szoborközpontúság: vagy amikor nagyon jól ment minden, és volt, mivel dicsekedni, vagy amikor nagyon rosszul, és akkor meg az egyetlen öröm a semmi helyett állított szobor.
A 20. század aztán büszkén vitte tovább a volt szobrozást, megfűszerezve a döntögetés, költöztetés, beolvasztás, újraöntés lázas sürgölődésével. Most megint ugyanott vagyunk, ahol a part szakad: a sok partvonalon kívüli befelé ácsingózó azt gondolja, a szobroktól és emlékházaktól elakad a szavazópolgár lélegzete, honfiúi keble dagadozik, és gyorsan a kellő helyre pecsétel, nehogy ájulás legyen a vége. De melyik a kellő hely, hogyha mind ugyanazt fújja?! Ők nem hallják, mit beszélnek?! Vagy ha ők nem, valaki más a környezetükből igazán szólhatna.
De nem és nem! Miközben beszélnek, feltehetőleg már számolgatják, mit és mennyit hoz majd a konyhára, ha sikerül a partvonalon belülre kerülniük. És azt sem tartom kizártnak, hogy a kirakatban egymás ellen ágálók a hátsó szobák mélyén jó előre megegyeztek, ki milyen szobrot fog ajánlani, kikről akar majd megemlékezni, hogy ha az egészből nem lesz semmi, nyugodtan mondhassák: ők a legjobbat akarták, de lám, az ellentábor mást akart. Mi meg?! Akiknek a bőrére megy ez az egész szavazósdi, mit tehetünk? Kínálkozunk modellnek: csak öntsenek le betonnal, és kész a „remekmű”?! Jobb híján elmegy!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
szóljon hozzá!