2009. január 15., 11:092009. január 15., 11:09
Az alkotmányreform amúgy nem teljesen saját ötlet, nagyvonalakban az elnök párizsi kollégája, Nicolas Sarkozy által szorgalmazott alkotmánymódosítási javaslatokat idézi. Maga a Băsescu által szorgalmazott félelnöki rendszer is a francia modellt másolja: a jelenlegi gall gyakorlat szerint az államfő határozza meg a nemzeti politika prioritásait, ő dirigálja a kormány munkáját, és ugyanúgy nem vonható felelősségre a parlament előtt, mint ahogy azt a most javasolt módosítás is előirányozza a román elnök esetében.
A különbség ugyanakkor a Sarkozy által kezdeményezett alkotmánymódosítás és annak romániai változata között az, hogy Sarkozy tulajdonképpen a De Gaulle által meghonosított gyakorlathoz kívánja igazítani az államfőt még mindig csupán döntőbíróként, nem pedig első számú vezetőként meghatározó alkotmány szövegét. Sarkozy azonban az államfői jogkör megerősítése és tisztázása mellett a parlamentet is meg kívánja erősíteni, hangsúlyosabbá kívánja tenni annak ellenőrző szerepét.
Mindez azonban a băsescui tervekből hiányzik, a kisebb létszámú, egykamarás parlament kialakítása, illetve a törvényhozást lépten-nyomon diszkreditáló eddigi elnöki gyakorlat nem arra enged következtetni, hogy szándék lenne a paralment befolyásának növelésére. A most ismertetett célok fényében már érthető, miért is volt szükség a nagykolaícióra: így megvan a kényelmes többség a módosítások elfogadására.
A romániai választók körében uralkodó politikai analfabetizmus, Băsescu népszerűsége és az „erős vezető” iránti vágy pedig nem hagy kétséget afelől, hogy a változásokra a lakosság is áldását adná egy népszavazáson. A „hiperelnök” vezette új rendszer persze valóban alkalmas lehet arra, hogy a feszültségeket és a válságokat egységes fellépéssel, hatékonyan kezelje. A gond csak az, hogy az elmúlt négy év belpolitikai életében a feszültségek legfőbb forrása rendszerint maga az államfő volt.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok