Hinnivaló

Az osztrákok felett aratott Európa-bajnoki győzelem hihetetlen – mégis legelőször a hit sorsfordító ereje jut eszünkbe, amikor megpróbáljuk megmagyarázni a bordeaux-i csodát.

A nemzeti csapatnak nincsenek sokkal jobb játékosai, mint évekkel ezelőtt, viszont a mostani Eb selejtezősorozatának első meccsét követően két olyan hiteles szövetségi kapitány kezei közé kerültek, akik elhitették velük, hogy több van bennük, mint amit addig mutattak a címeres mezben. A szakvezetők olyan játékrendszert dolgoztak ki, amely a futballisták valós képességein alapszik, lehetőleg maximálisan kiaknázva azokat, de mindenképp a korlátokon innen maradva. A szurkolók is egyből megérezték a pozitív változás szelét, és teljes mellszélességgel kiálltak Dárdai Pál, majd Bernd Storck tanítványai mellett.

Persze sokan voltak olyanok is, akik „jó szokásukhoz” hűen nem hittek a válogatottban, de számuk alaposan megcsappant a pótselejtező megnyerésével. Ám így is maradtak olyanok, akikben vallássá terebélyesedett a hitetlenség, és már csak a megosztásban hisznek: az Index hírportálon a meccs napján megjelent írás szerint bárki nyugodtan bevallhatja, hogy a magyar válogatott ellen szurkol, ugyanis „minden egyes Eb-pont a fideszes elit hamis önigazolását szolgálja”. Mindez azért érdemel szót, hogy lássuk, miféle lelki-szellemi mocsokból kellett kivergődnie a nemzeti válogatottnak ahhoz, hogy ma dicséretét zengje ország-világ.

A futball tanulható, de tehetség nélkül sokra nem megy vele az ember, mint ahogy hitehagyottan sem lehet előrelépni. Főleg egy nemzeti válogatott esetében, amely az összetartozás egyik legfontosabb jelképe. A két magyar gól, a három magyar pont, a csodálatos magyar visszatérés a futballelitbe mindazok sikere, akik hisznek önmagukban és közösségükben. Meg Királyban, Fiolában, Guzmicsban, Langban, Kádárban, Nagyban, Gerában, Némethben, Kleinheislerben, Dzsudzsákban, Szalaiban, Priskinben, Stieberben, Pintérben és a többiekben. A mieinkben.