2009. január 22., 11:552009. január 22., 11:55
Erre fel tessék: tegnap olyan lehallgatási kravál pattant ki Bukarestben, amelynek hullámai a legmagasabb romániai közméltóság, az államelnök hivatalának lépcsőit nyaldossák, és tovább erősítik azoknak az állampolgároknak a gyanúját, akik szerint a hazai titkosszolgálatok 1989 után sem hagytak fel a totalitárius rendszer módszereinek alkalmazásával. Ugyan rácáfolhatunk-e nyugodt lélekkel, észérvekkel mindazokra, akik meggyőződéssel állítják: telefonjukat nap mint nap lehallgatják, lépéseiket figyelik?
Egyre kevesebb okunk van paranoiásnak tartani őket, amikor a külföldi hírszerzés tiszavirág életű parancsnoka, egyben az államfő volt tanácsadója feltárja, hogy egykori főnöke belehallgatott politikai ellenfelei telefonbeszélgetéseibe. Ráadásul ugyanarról a kémfőnökről van szó, aki posztjától egy korábbi, a mostanihoz kísértetiesen hasonlító elszólása miatt volt kénytelen megválni, két évvel ezelőtt ugyanis kikotyogta: a külföldi hírszerzés rendelkezik a telefonlehallgatásokhoz szükséges logisztikával, amelyet ügyészi engedély alapján fel is használ. Az már csak hab a tortán, hogy hirtelen felbuzdulásában Emil Constantinescu exállamfő is beismerte: hivatala gyakorlása idején a titkosszolgálat többek között arról is rendszeresen jelentett neki, mivel foglalatoskodnak a külföldön szolgálatot teljesítő román diplomaták feleségei.
És akkor legyintsünk egy nagyot, amikor azt halljuk: politikusok parlamenti vizsgálóbizottság felállítását követelik a lehallgatási ügy tisztázása végett, az államfő pedig rágalmazás miatt pert indít volt tanácsosa ellen. Semmi kétség afelől, hogy az igazságra sohasem derül fény, a titkosszolgálatok pedig némák maradnak. Azaz hallgatni fognak, tovább, rendületlenül.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.