2008. december 19., 16:372008. december 19., 16:37
A kolozsvári kisebbségkutató intézet által készített felmérésbõl ugye kiderül, hogy a nyolc évvel ezelõtt mért helyzethez képest a hazai magyar és román lakosság szerint sokkal kevésbé jellemzi konfliktus a kisebbség és többség együttélését. A magyar és román nemzetiségû alanyoknak elsõsorban a kölcsönös együttmûködés jutott eszébe, amikor a nemzetiségek közötti viszonyról faggatták, sõt kiderült az is: a magyarok túlnyomó többsége megbízik a románokban.
Ehhez képest az elmúlt napokban mást sem hallani magas rangú RMDSZ-es politikusoktól, mint hogy etnikai feszültségekhez vezethet a szövetség ellenzékbe szorulása. Figyelemre méltó, hogy Markó Béláék elsõsorban azután terelték etnikai síkra az ügyet, hogy a szociáldemokraták kijelentették: nem kívánnak közösködni a nagykoalícióban a magyar alakulattal. Mircea Geoanáék kiközösítõ álláspontja politikailag persze értelmezhetõ az erdélyi magyarok elleni inzultusként, a tények azonban mást sugallnak.
Azt, hogy a parlamentben kétharmados többséggel rendelkezõ PDL–PSD-koalíciónak egyszerûen nincs szüksége az RMDSZ támogatására, a négyéves ellenzékiség után központi és helyi funkciókra megéhezett szocdemek egyszerûen a nagyobb konc megkaparintása reményében utálták ki a kormányból a szövetséget. Már csak azért sem illõ magyarellenességgel vádolni a PSD-t, mivel RMDSZ-es politikusok ismerik el nemegyszer: 12 éves „országlása” során a szövetség a Nãstase-kormány idején érte el a legtöbbet (anyanyelvhasználat a közigazgatásban, kétnyelvû helységnévtáblák, Szabadság-szobor stb.)
Nagy hibát követ el az RMDSZ, amikor azt hiszi: a magyar kártya meglobogtatásával képes ébren tartani a magyar közösség szavazókedvét. Hiszen a novemberi parlamenti választások során a Nagy-Románia Párt a saját bõrén tapasztalta meg, mennyire zsákutcába vezet ez a politika. Vagyis amikor egy alakulat politikai alku tárgyává, etnobiznisszé alacsonyítja az etnikumközi viszonyokat.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.