VEZÉRCIKK – Folyik el a bodoki borvíz, és senki sem tudja arra kényszeríteni a bukaresti tulajdonost, hogy ha már megvásárolta a töltőüzemet, akkor folytassa a méltán híres ásványvizek palackozását.
2016. november 28., 10:022016. november 28., 10:02
Amennyire abszurd, sajnos épp annyira a szomorú valóságot mutatja a fenti mondat, a helyzetet pedig még Monty Pythonibb magasságokba emeli, hogy a vállalkozó azt mondja, nem tudott arról, hogy fizetnie kell a kitermelésért, ekkora áron viszont köszöni szépen, inkább rothadjon meg az egész. És nem ez az egyetlen kudarca a rendszerváltás óta eltelt több mint két és fél évtized magánosításainak, az ásványvíz-palackozás és Kovászna megye pedig az ipar szinte valamennyi ágazatával és szinte valamennyi megyével behelyettesíthető.
A kilencvenes évek elején megkötött privatizációs szerződésekben még falból rögzítették, hogy a magánosítás feltétele a tevékenység folytatása, ám rövid idő után bebizonyosodott, hogy sem az, aki vállalta, sem az, aki megkövetelte nem hitt ebben egy másodpercig sem. Erdély- és Partium-szerte málladozó gyárépületek, valóságos szellemtanyák fogadják a nagyobb települések határában az arra autózókat, akad olyan is, ahol még a diktátort vagy a kommunizmust éltető táblákat sem távolította el senki. Talán mert nem származott belőlük haszna. A gépeket ellenben eladták ócskavasnak, az ablakok, téglák és más hasznosítható tárgyak pedig valószínűleg sok ingatlanban hirdethetik a „szocializmus dicsőségét\".
Persze ezek között az üzemek között szép számban találunk olyanokat, amelyek működtetését semmi nem indokolta, na már azontúl, hogy jó okot szolgáltattak a betelepítésekre. Ha az elkapkodott (azt hogy miért, most ne firtassuk, tudjuk jól mindannyian) privatizációktól meg is menekültek volna, a piaci verseny egy-kettőre bebizonyította volna életképtelenségüket.
A székelyföldi borvizek palackozása azonban semmiképp sem sorolható ebbe a kategóriába, és ezt jól bizonyítja a Hargita megyei töltőüzemek sikere is. Visszatérve például a bodoki példához: a licitre szintén jelentkező helyi és megyei önkormányzat valószínűleg jó gazdája lett volna a palackozónak, hiszen ott élve látják, mekkora kiaknázatlan potenciál rejlik még mindig a forrásokban. Most viszont azt mondják, hiába kínálja nekik bérbe a létesítményt a bukaresti vállalkozó, nem élhetnek a lehetőséggel.
Nem is lenne fair egyébként még fizetni is annak, aki nem tudta, mire vállalkozik. Inkább a jogszabályi környezet szorul sürgős módosításra, hogy ne adjon lehetőséget a hasonló visszaélésekre, legyenek azok szándékosak. vagy sem, ne nyílhasson többé lehetőség arra, hogy egy térség meghatározó brandjét büntetlenül felszámolhassák.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!