VEZÉRCIKK – Nehéz jelzőket találni arra, ami az Európai Unióból való kilépésről szóló népszavazást követően Nagy-Britanniában, illetve az EU-ban zajlik.
2016. július 07., 19:492016. július 07., 19:49
A tragikomikus túl enyhe meghatározás arra, hogy a saját sikerüktől szemmel láthatóan meglepett és megdöbbent Brexit-vezérek, Boris Johnson konzervatív politikus és Nigel Farage, az EU-ellenes UKIP elnöke inkább a menekülés mellett döntöttek, hiszen előbbi bejelentette, nem akar pártelnök és ezáltal miniszterelnök-jelölt lenni, utóbbi pedig – arra hivatkozva, hogy elérte célját – távozott pártja éléről.
Ezzel mindketten elismerték, hogy igazából nem számoltak a kilépéspártiak győzelmével, csupán saját belpolitikai pozícióik megerősítésére szolgált a távozás melletti kampány. Most azonban, hogy győztek, a csődgondnokságot és a romeltakarítást másra hagyják. Ez gyáva és jellemtelen lépés – amin még az sem változtat, hogy az EU-nak valóban gyökeres reformokra van szüksége, és hogy az általuk megfogalmazott kritikák egy része valóban helytálló.
Most egyelőre a kármentés zajlik – a brit kormány halogatja a kilépésről szóló uniós cikkely aktiválását, miközben jogi csűrés-csavarás kezdődött, amelynek lényege az, hogy a parlamentnek kell meghoznia a végső döntést a kilépésről – amely akár ellentétes is lehet a népszavazás eredményével, az ugyanis nem kötelező érvényű a törvényhozásra nézve.
Mindeközben a skótok is kármentenek: a felföldiek már korábban jelezték, hogy ők maradnának az EU-ban, és a népszavazás ottani eredményei is ezt tükrözik. Nicola Sturgeon miniszterelnök Brüsszelben tárgyalt, és máris fölvetette, hogy a függetlenedést is lehetséges módszernek tekinti arra, hogy Skócia EU-tag maradjon.
Az erre érkező reakciók jellemzése ismét csak a tragikomikustól a vérlázítóig terjedhet: Spanyolország és Franciaország belpolitikai okokból – saját nemzeti közösségeik esetleges elszakadási törekvéseitől tartva – határozottan elutasította ezt a megoldást. Ami azonkívül, hogy az önrendelkezés elvének lábbal tiprása, még következetlenség is, hisz korábban a Brexit ellen kampányoltak – most pedig megakadályoznák, hogy legalább Nagy-Britannia egy része EU-tag maradjon. Mindez újabb érv amellett, hogy az unióban sürgős reformok kellenek, amelyeknek az őshonos nemzeti közösségek fokozott védelmére is ki kell terjedniük.
És ha már népszavazás: immár bizonyosnak tűnik, hogy Magyarország októberben népszavazást ír ki a kötelező menekültbetelepítési kvóták elutasításáról. Az ellenzék mindezt máris úgy értelmezi, hogy a kormány ezzel az ország EU-ból való kilépését készíti elő, ami enyhén szólva is demagógia. Tény, hogy a kormányoldal itt is elsősorban belpolitikai okokból, a saját tábor egyben tartása, illetve növelése céljával hirdette meg a brüsszeli diktátumok elleni referendumot, ami az eurokratákat semmire sem kötelezi. Ugyanakkor sikeressége esetén arra mégis alkalmas lehet, hogy jelezze: a migránsválságra más megoldásokat kell keresni a kötelező kvóták helyett.
Mindemellett fontos lenne, hogy a magyar kormány az uniós partnerországok kormányainál is lobbizzon álláspontja támogatásáért – a visegrádi négyek közös fellépése már jelentős eredménynek tekinthető –, ugyanakkor lényeges lenne, hogy a kampány megmaradjon a józan ész keretei között, és ne támadja indokolatlanul se az EU-t, se az önhibájukon kívül földönfutóvá vált tízezreket.
Mert bármennyire is tény, hogy az Unió mély átalakításra szorul, hogy a brüsszeli bürokráciát csökkenteni kell, hogy nem válhat a kisebb tagok álláspontját semmibe vevő, a nagyok által irányított szuperállammá, az is tény, hogy – már csak a gazdasági előnyök és a szabad mozgás, a könnyebb kapcsolattartás lehetősége miatt is – az EU-n belül még mindig jobb, mint azon kívül minden magyarnak – a budapesti kormánypárti szavazótól a borsodi munkáson, a dunaszerdahelyi vállalkozón és a partiumi hipszteren át a székelyföldi Józsi bácsiig.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
szóljon hozzá!