Az iráni rezsim végnapjai?

Mindez Venezuelához hasonlóan ismét csak az alakulóban levő új világrend újabb megnyilvánulása. Az országa globális pozícióit a feltörekvő hatalmakkal szemben védeni kívánó Trump a korábbi, pacifistább hozzáállás után most teljes mellszélességgel felvállalta az „Amerika a világ csendőre” pozíciót, és erődemonstráció céljából hajlandó volt megelőző csapást alkalmazva nekimenni a Közel-Kelet és a világ biztonságát fenyegető országnak.

Mint kiderült, az izraeli hírszerzés már hónapokkal ezelőtt feltörte a teheráni térfigyelőkamera-rendszert, és alaposan feltérképezte az iráni vezetők mozgását, hogy aztán óvatlanságukat kihasználva (szombaton az ország legfőbb vezetői egy helyen tartózkodtak egy tanácskozáson) bevigye az első ütést. Amely nyomán nem csupán Ali Hamenei legfőbb vezető, de több kormánytag, a vezérkari főnök és a rezsim ideológiai alapon létrehozott elit hadserege, a Forradalmi Gárda parancsnoka is meghalt.

Igaz, az örömbe üröm is vegyül, hiszen Irán nem csupán az Izrael és a közel-keleti amerikai támaszpontok elleni rakéta- és dróntámadásokkal válaszolt, hanem azzal a céllal, hogy megbüntesse őket, illetve hogy zavart keltsen a világ szénhidrogén-ellátásában, szinte válogatás nélkül indított csapásokat a környező arab olajállamok olajlétesítményei és civil célpontjai ellen. Emellett a Hormuzi-szorost is megpróbálja lezárni, terrortámadásokat hajtva végre a tartályhajók ellen..

Csakhogy a nemzetközi jog megsértésére panaszkodók következetesen megfeledkeznek valamiről: az iráni rezsim az, amely létrejötte, 1979 óta folyamatosan felrúgja a nemzetközi jogot, kezdve a teheráni amerikai nagykövetség személyzetének túszul ejtésével egészen addig, hogy világszerte terrorszervezeteket képez ki és finanszíroz annak érdekében, hogy kiterjessze ideológiáját és befolyását. Ilyen körülmények között józan ésszel nehéz nem azt mondani: egy ilyen kormányzatnak nem szabad tömegpusztító fegyverekkel rendelkeznie, és az sem árt, ha a rakétaképességeit is nulla közelire redukálják, hiszen látható, atomfegyver nélkül is hatalmas károkat képes okozni.

Igaz, a hadműveletet megelőző furcsa események, az, hogy az Egyesült Államok a tárgyalások közben folyamatosan növelte csapatainak létszámát a közel-keleti térségben, illetve hogy az utólag napfényre került információk szerint az iráni nukleáris képességeket alaposan visszavető tavaly nyári utáni második csapáshullámot már hónapok óta tervezték, arra utalnak, hogy a tárgyalások ellenére eleve a katonai megoldás volt a fő csapásirány. Így az, hogy Irán közel állt-e az atomfegyver kifejlesztéséhez, vagy még évek kellettek volna hozzá, legfeljebb majd hosszú idő múlva derül ki – annyi bizonyos, hogy jobb idejekorán megelőzni az ilyesmit.

Mindkét országban vannak belpolitikai vonzatai is az akciónak: az Egyesült Államokban ősszel időközi, Izraelben parlamenti választásokat tartanak, márpedig egy Irán elleni sikeres hadjárat egyáltalán nem jönne rosszul a kampányban. És mivel a jelek szerint úgy értékeltek, hogy esély van győzelemmel – vagy akként eladott végkifejlettel – zárni a műveletet, belevágtak. Természetesen a geopolitikai hatások sem másodlagosak.

Az Egyesült Államok az iráni rezsim térdre kényszerítésével egyrészt revansot vehet az 1979 óta eltelt időszakért, másrészt Venezuela után a nagy globális rivális, Kína másik nagy olajszállítóját is „kilőheti”. Nem véletlen, hogy Peking egyrészt a hadműveletek leállítását követeli, másrészt viszont az értesülések szerint igyekszik rábírni a teheráni illetékeseket, hogy tegyenek le a Hormuzi-szoros lezárásáról, amelyet azért terveznek, hogy megakadályozzák a kőolaj- és földgázszállítmányok kijutását. (Az iráni háború időtartama egyébként azon is múlik, hogy Kínának szándékában áll-e, és ha igen, képes-e valamilyen formában megtámogatni a jelenlegi vezetést).

A Hormuzi-szoros körüli mizéria miatt az Irán elleni művelet hatását mi is érezzük, hiszen a kőolaj és a földgáz ára emelkedni kezdett – a jelek szerint tényleg rövid háborúban reménykednek, ha bevállalták ezt a rizikót.

Ha már Oroszország: jelzésértékű, hogy Moszkva néhány dörgedelmes nyilatkozaton túlmenően nemigen igyekszik az 1979-es iszlám forradalom óta korszakos puszipajtásának számító iráni rezsim segítségére sietni. Pedig ha egyébért nem, az orosz rendszerben Gerany (Muskátli) néven futó Sahid (Vértanú) drónokért nagy köszönettel tartozik neki. De egy dolog a jó partneri viszony, és más az, hogy egy éppen futó, és a katonai eszközöket nélkülözhetetlenné tevő háború idején nemigen van kapacitás érdemi segítségnyújtásra. Ráadásul a segítségnyújtás elmaradása azt is jelzi, hogy Moszkva sem nagyon bízik az iráni rezsim túlélésében.

Aminek az esélyeit az is csökkentheti, hogy Irán stratégiai hibát követett el, amikor maga ellen hergelte az Öböl-menti arab államokat. Persze a szunnita arab vezetésű országok eddig sem voltak a síita fanatikusok vezette, regionális hegemóniára törő perzsa állam nagy rajongói. De azzal, hogy most az olajlétesítmények és a szállodák célba vételével a fő bevételi forrásuknak számító olaj- és gázexport, illetve az idegenforgalom ellen is támadást indított, végképp betelhet a pohár – lásd Katar esetét, amely a területe ellen végrehajtott támadások nyomán nem csupán rakétákat és drónokat fogott el, de rövid úton lelőtt két iráni Szu-25-ös vadászbombázót is.

Az iráni rezsim a Hormuzi-szoros lezárásával való fenyegetőzéssel, zsarolással amúgy is bizonyította: atomfegyver nélkül is hihetetlenül veszélyes és kártékony. A teheráni vezetők lépései ugyanis már túlmennek az önvédelem fogalmán: a jelek szerint úgy döntöttek, hogy a világ energia-utánpótlásának akadályozásával való zsarolás révén próbálnak hatalom maradni, vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább úgy akarnak lesétálni a történelem színpadáról, hogy minél nagyobb pusztítást okoznak, ami valamelyest még passzol is a síita vértanúkultusz eszméjéhez.

Márpedig

Ráadásul térségünk sincs kívül a veszélyzónán, a sarokba szorított patkányként mindenkibe belemaró iráni vezetés ugyanis eljuthat abba a szakaszba, hogy immár Európán belüli amerikai célpontokat is támadjon, ehhez ugyanis megvannak a szükséges rakétái, még ha nem is nagy számban. Ennek nyomán például Romániában akár a deveselui és a Konstanca megyei amerikai támaszpont is célpont lehet – de ad absurdum még Erdély sincs feltétlenül biztonságban az aranyosgyéresi légitámaszpont miatt. És ez még nem minden: az iráni rezsim alvó ügynökei vagy egyszerű fanatikusok szintén terrortámadásokat követhetnek el európai országokban teheráni gazdáik érdekében, ami ismét csak újabb érv amellett, hogy amennyiben lehetséges, a lehető leggyorsabban véget érjen az iszlamista rezsim.

Ugyanakkor ha már arról írtunk, hogy a kezdet siker volt, azt is meg kell vizsgálni, milyen lehet a kaland végkimenetele.

Kormányképes ellenzéki erőről ugyanis jelenleg sem bel-, sem külföldön nincs szó, ráadásul egyelőre nem látszik az sem, hogy az erőszakszervezetek, illetve egyéb befolyásos körök hajlandóak lennének szembe fordulni a kormányzattal. Mint ahogy a polgárok többsége sem tűnik túlzottan hajlamosnak utcára vonulni a rendszerváltás érdekében – igaz, ez utóbbiban közrejátszhat az is, hogy nemrég véres, egyes beszámolók szerint 30 ezernél is több áldozatot követő vérontásba torkolltak a rendszerellenes megmozdulások.

Washingtoni részről elhangzott, hogy nem lenne ellenükre a venezuelai forgatókönyv, vagyis hogy nem döntik meg erőszakkal az uralkodó rendszert, csupán a legfelsőbb vezetőket iktatják ki. Majd megpróbálnak kiegyezni a vezetés mérsékeltebb tagjaival arról, hogy enyhítenek a népre nehezedő nyomáson, és nem zavarják Washington érdekeit a térségben, amiért cserében kecsegtető gazdasági együttműködés jöhet, ami mindkét félnek – és optimális esetben az érintett ország polgárainak is – jó.

(Igaz, az a hír, hogy állítólag fegyveres felkelésre buzdítják a kurdokat, nem feltétlenül ebbe az irányba mutat.) A kérdés csak az, hogy vannak-e olyanok, akik hajlandóak szembe menni az eddigi doktrínával, hogy kiegyezzenek az 1979 óta sulykolt propagandában Nagy Sátánként aposztrofált Egyesült Államokkal, és hogy ehhez sikerül-e a hadsereg és az irániak többsége támogatását megszerezniük. Irán ugyanis nem Venezuela, a rendszer sokkal régebb óta működik, és ideológiája sokkal mélyebben beivódott a társadalomba.

Az alapvetően biztató, hogy nem ígérnek hosszan elhúzódó háborút, és egyelőre visszafogottan nyilatkoznak a csapatok beküldéséről. Ugyanakkor a klasszikus megállapítás, miszerint a jól kidolgozott haditerv az ellenséggel való első harcérintkezésig tart, most is érvényes. Hiszen annó először Vietnamba is csak néhány száz „tanácsadót” küldtek, hogy aztán egy bizonyos időpontban már félmillió amerikai katona legyen ott terepen.

Irán kapcsán persze megjegyezhető, hogy Irakhoz és Afganisztánhoz képest jóval fejlettebb, nemigen van szükség „nemzetépítésre”, ami az előbbi két országban meglehetősen csúfos kudarcot vallott.

Már csak ezért is fontos lenne, hogy ha már elindult a hadművelet, sikerüljön minél rövidebb idő alatt úgy meggyengíteni a rezsimet, hogy a rend azért ne hulljon szét, és ha nem is nyugati típusú demokrácia veszi át a helyét, egy jóval mérsékeltebb, a tőle vallásilag vagy kulturálisan eltérő országokat nem megsemmisítendő ellenségnek tekintő vezetés jöjjön Teheránban. Arra azonban, hogy ez néhány héten belül bekövetkezik, jelen állás szerint még nem érdemes nagy tétekben fogadni.