2009. február 03., 10:162009. február 03., 10:16
Hosszasan magyarázta, a romániai forgalmi adatok nem teszik indokolttá az autópályák építését, az ország infrastruktúráját a létező országutak kiszélesítésével kell megfeleltetni a kor kihívásainak. Minden valószínűség szerint nem örülne Traian Băsescu, ha ma szembesülne a tíz és fél évvel ezelőtti kijelentésével. A forgalmi dugókban időzve ő maga is elgondolkozhat azon, hogy botorság volt nem előrelátni: egy évtized alatt megsokszorozódik az autók száma. Hiba volt nem felismerni, hogy az autópályák nélkülözhetetlenek a fejlődés serkentésében. Alighanem maga Băsescu is az egykori szűklátókörűsége bizonyítékának tekintené az idézett kijelentést, rossz jegyet adna az akkori tanácsadóinak, és önmagának is. Valószínű, a majdan szégyellendő mondatok tárába kerül az is, hogy a „mikor kap a Székelyföld területi autonómiát?” kérdésre úgy válaszolt: „soha, mivel Románia szuverén és egységes nemzetállam”. Nem valószínű, hogy Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi tanácsadó biztatta volna erre az állásfoglalásra. A politikai tanácsadók általában is alapszabálynak tartják: soha ne mondd, hogy soha. Az élet ugyanis minduntalan rácáfol az elképzelhetetlennek tartott forgatókönyvekre. Elég a Szociáldemokrata Párt és a Demokrata-Liberális Párt közös kormányzására gondolni. Erdélyi magyarként érdemes azon elgondolkozni, mennyire nevetséges lenne Băsescu, ha ma hajtogatná az autópálya-építésről vallott 1998-as nézeteit. Azóta ugyanis megváltozott a közfelfogás. Feltehetjük a kérdést: mennyit sikerült változtatni az autonómiával kapcsolatos közgondolkodáson az utóbbi tíz évben? Talán ebből kiindulva kellene a magyar politikai képviseletnek ütemtervet készítenie ahhoz, hogy tíz év múlva az autonómiaigény olyan természetes legyen az ország valamennyi állampolgára számára, mint ma az autópályák szükségessége. Csak ez az út vezet el a beteljesüléshez.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok