Az immár jócskán befagyottá vált konfliktus kialakulásához persze alapvetően hozzájárult a közelgő európai parlamenti választások kampánya, ami tudvalevőleg egyáltalán nem kedvez a párbeszéd kialakításának, legyen szó politikai kérdésekről, avagy a nemzetiségek közötti együttélésről. Márpedig a párbeszéd, a kompromisszum keresése annál is inkább nem spórolható meg, hogy az ügyben immár egymást érik a meggondolatlan és elhibázott reakciók, viszontválaszok, provokációk, amelyek egyáltalán nem visznek közelebb a megoldáshoz, sőt olajat jelentenek a tűzre.

Persze nyilvánvaló, hogy az eredeti provokációt a dormánfalvi önkormányzat követte el azzal, hogy önkényesen román parcellát alakított ki az úzvölgyi első világháborús osztrák–magyar katonatemetőben, félszáz betonkeresztet és egy ortodox emlékművet állítva fel – többek között magyar honvédek sírhantjára. Ez már önmagában kimeríti a kegyeletsértés és sírgyalázás fogalmát, ugyanakkor elegendő az etnikumközi kapcsolatok felrobbantására, az államközi feszültség szítására. Ezen túlmenően a Bákó megyeiek valamennyi lépését nemcsak a jóérzés, hanem a hatályos román törvények áthágása is jellemezte.

De vajon mi lehet a megoldás a kialakult helyzetben, miként lehetne elégtételt venni a dormánfalviak által elkövetett gyalázaton? Le kellene dönteni mind az ötven, kakukktojásként elültetett betonkeresztet az emlékművel együtt, ahogy követelik sokan a közösségi oldalakon? A felháborodás természetesen jogos, hiszen méltán érzik úgy az erdélyi magyarok – sőt honvédsírokról lévén szó, valójában minden magyar –, hogy a nemzeti kizárólagosságot hirdető román intolerancia újabb, jó adag történelemhamisítási kísérlettel nyakon öntött megnyilvánulásának lehetünk a tanúi. És persze az is jogos elkeseredésre ad okot, hogy a mai napig nem lehetett rendezni a hargitaiak és bákóiak között évtizedek óta fennálló területvitát, holott mindez a magyarok megannyi kormányzati szerepvállalása ismeretében egyáltalán nem tűnik lehetetlen feladatnak.

Viszont a politika és közigazgatás tehetetlensége, megoldásképtelensége nem szabad szélsőséges cselekedetre sarkalljon, különösen akkor, amikor a másik fél ugrásra készen várja a kínálkozó lehetőséget. Egyértelműen ártottak a temetőügy rendezési kísérletének a román kereszteket szemeteszsákokkal letakaró, önmagukat névtelen aktivistáknak beállító civilek, performanszukkal ugyanis éppen a román nacionalisták malmára hajtották a vizet. Akiknek most éppenséggel nem a dormánfalviak kegyeletsértése miatt kell lapítaniuk, hanem alkalmuk van magyar provokációt kiáltani.

Az EP-választást megelőző időszak nem alkalmas az úzvölgyi temető körül kialakult helyzet átbeszélésére, tisztázására és a megoldás kialakítására, utána azonban halaszthatatlanul neki kell fogni az ügy rendezésének. Mégpedig az érintett települések, a megyei önkormányzatok, az illetékes szakhatóságok és minisztériumok, sőt a két ország hadtörténeti intézeteinek bevonásával. A világégések idején hazájukért életüket adó katonák – legyenek azok magyarok vagy románok – valószínűleg forognak a sírjukban, ahogy kései utódaik egymásra acsarkodnak a csontjaik fölött, még halálukban sem hagyva nyugodni őket. Ha másnak nem, az irántuk való végtisztességnek, kegyeletnek kell ösztönöznie a civilizált megoldásra.