A Trump-korszak kezdete

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy most egy egész világ várja lélegzet-visszafojtva, milyen irányba mozdítja el az új elnök a világ jelenlegi egyetlen szuperhatalmát, mit vált valóra a kampány során tett ígéreteiből, vagyis a bevándorlás radikális korlátozásából, a kötelezettségeiket nem teljesítő szövetségesek védelmének megtagadásából, illetve az Oroszországgal való feszült viszony rendezésére tett kísérletből.

Beiktatási beszéde megelőlegezte lépéseit, bár természetesen kérdéses, mit lesz képes megvalósítani belőlük. Nem tagadta meg önmagát, nem kevés populizmussal arról beszélt: hatalomra lépésével a hatalom visszakerült a wa­shingtoni elittől a néphez – vagyis dúsgazdag üzletember volta ellenére továbbra is úgy próbálja eladni magát, hogy ő a nép egyszerű fia, aki leküzdi az ország fejére nőtt bürokráciát. Ebben némi hitelességet kölcsönöz neki, hogy sohasem töltött be választott politikai tisztséget – igaz, a háttérben azért kapcsolatban állt a politikai elittel. Beszédének hazai vonatkozású része meglehetősen borongósra sikeredett, bár ha Detroitra gondolunk, részben még megalapozott is lehet a rozsdahalmazzá váló gyárakra és a munkanélküliek seregére vonatkozó rész. A meghirdetett infrastruktúra-fejlesztési program minden esetre bizonyos mértékig Roosevelt elnök 1933-as New Dealjét idézi, amelynek során hatalmas állami beruházásokkal szorították vissza a munkanélküliséget a gazdasági világválság következményeinek enyhítése érdekében.

A világ számára ugyanakkor lényegesen fontosabbak a gazdasági és külpolitikai irányvonalak. Az Amerika mindenek előtt elv nem kevés protekcionizmust és befelé fordulást hordoz magában – kérdés, mennyire valósítható meg ez egy, jórészt éppen az Egyesült Államok jóvoltából globálissá vált gazdasági rendszerben, ráadásul úgy, hogy a hatalmas amerikai államadósságot külső tényezők – főként Kína – finanszírozzák. A külpolitika szempontjából biztató, hogy elnökként is kijelentette: Amerika nem akarja ráerőszakolni saját rendszerét másokra. Ha ez valóban megvalósul, az a demokráciaexportként hírhedtté vált, gyászos eredményű gyakorlat végét jelentheti, amelynek alapja az az ideológia, hogy a demokrácia és a nyugati életforma felsőbbrendűbb minden másnál, így jogszerű és indokolt annak akár fegyveres úton történő terjesztése is. Nos Irak, Szíria és Líbia példája jelzi, mennyire is indokolt mindez.

A NATO újragondolása is várható – egyrészt persze korrekt elvárás, hogy ha már az Egyesült Államok a világ legerősebb hadseregével szavatolja szövetségesei biztonságát, akkor azok tegyenek eleget azon szerződéses kötelezettségüknek, hogy bruttó hazai termékük két százalékát fordítsák védelmi kiadásokra. Ám mindez arra is újfent felhívja a figyelmet, hogy Európának és az Európai Uniónak nem szabad csakis arra számítania, hogy majd a hatalmas szövetséges megvédi, ezért elengedhetetlen a saját védelmi képességeinek fejlesztése. Biztató mindemellett, hogy Donald Trump ígéretet tett az iszlamista terrorizmus eltörlésére is – kérdés persze, mennyire lehet ezt egy ilyen, nem hagyományos, és reguláris erőket csak ritkán felvonultató ellenséggel szemben elérni.

Az egyik legfontosabb kérdés az Oroszországhoz fűződő viszony. Vlagyimir Putyin orosz elnök ismét helyet kér országának a világ történéseit befolyásoló szuperhatalmak klubjában, és ezt a korábbi grúziai és a mostani ukrajnai beavatkozással, illetve a moldovai helyzet alakításával határozottan jelzi is. Trump részéről helyes hozzáállás, hogy az emiatt kialakult feszültséget enyhíteni kívánja, ugyanakkor ez nem történhet a jelenlegi status quo – vagyis azon állapot, miszerint Közép- és Kelet-Európa országai a NATO és az EU tagjaként kikerültek az orosz érdekszférából – megváltozásával. Ha Washington számára kevésbé fontos Európa, az Moszkva számára bátorításként hathat arra, hogy megpróbálja visszaszerezni befolyását a térségben, ez azonban – bármennyire is próbálja az ellenkezőjét hirdetni az orosz propaganda – egyik országnak, egyik nemzetnek sem lenne jó.

Már csak ezért is fontos az önálló és ütőképes európai haderő fejlesztése, hogy Moszkva egy pillanatig se higgye azt, hogy egykori gyarmatai ismét az ölébe hullhatnak. Persze ez még messze van, és valószínűleg az üzletemberként cégbirodalmát felvirágoztató Trump, illetve stratégiai tanácsadói, valamint kormányának illetékes tagjai is nagyon jól tudják, hogy a globális stratégiában is érvényes az az elv, miszerint tartós vákuum nem létezik – vagyis ha egy nagyhatalom valahol feladja az állásait, akkor azt mások, például Oroszország vagy Kína azonnal átveszik, így hátrányba került velük szemben.

Donald Trump beiktatása tehát mindenképpen egy új világ kezdetét jelzi. Rajta, kormányának politikusain és persze a szövetségeseken is múlik, hogy ez az új világ jobb legyen, mint az eddigi.