Világok találkozása Csángóföldön

Már az induláskor kiderült, a szervezés nem áll a helyzet magaslatán: hétfőn nem este nyolctól, hanem délután öttől lesz Földes László (Hobo) előadása a Bákó megyei Magyarfaluban. De ezt csak délelőtt tízkor tudtuk meg. Felgyorsultak az események, hamarabb indulunk. A Hargitán át, a frissen lehavazott úton azonban nem lehet száguldozni. Mi lehet a Gyimesekben, ha már itt ilyen az út? Közben van idő végiggondolni, mi is történik ma. Hobo, az örök lázadó, a szabadságvágy megtestesítője, a csavargók királya és Morrison és Hendrix és Dylan magyarul, és nem utolsósorban József Attila találkozik – kivel is? Magyarfalu 1300 lelkes katolikus település, a legkeletebbre fekvő székelycsángó falu, lakóinak 90 százaléka beszél magyarul, és a magyar nyelvtanítás is újraindult néhány éve. Két világ találkozik, amelynek valahol mélyen vannak ugyan közös gyökerei, de mégiscsak két külön világ. Fogják egymást érteni? Összemérhetők-e? Szabad-e, érdemes-e ezt a kérdést akár megfogalmazni is?

Mária termopánfülkében
Néhány hete Máréfalván Kodály Háry Jánosát mutatták be, egy negyedszázad előtti előadásra emlékezve. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján maroknyi lelkes pedagógus hozta vissza Kodály élő népzenéjét a faluba. Ugyanekkor a Halász Péter nevével fémjelzett, (kényszer)emigráns magyarokból alakult avantgárd, polgárpukkasztó Squat Theatre előadásai arattak világsikert Nyugat-Európában és Amerikában. Összemérhető, rangsorolható a kétféle teljesítmény? A megőrzött népi kultúra és a lázadó avantgárd? Rossz kérdések, az útviszonyok miatt szerencsére nem marad idő továbbgondolni.
A Gyimeseken át az út száraz ugyan, de a rövidítés (szorít az idő!) nem bizonyult jó döntésnek: havas, nagyon csúszós útra keveredünk, a sáros tavaszból télbe, tolni kell a kocsit, a havon focizó suhancok segítenek továbbmenni. Rekecsintől a főút ismét száraz, tisztára, mint Háry muszka határsorompójánál, úgy változik az idő: tavasz, aztán azonnal tél, csúszós út, majd ismét tavasz és sár. Magyarfalu előtt, az égererdőben tévések akadtak el az (ismét) havas úton, négyen sem tudjuk kitaszítani a Matizt, átülnek hozzánk. Szép, hoszszú az égererdő, innen származhat Magyarfalu 1969-ben önkényesen adott neve, az Arini. Azelőtt Ungureni-nek hívták. A falvak határában a feszületek, Mária-szobrok köré majd’ mindenütt fülkéket építettek, némelyiken a termopánablak alumíniumkeretéről a védőfóliát sem szedték le. Olyan szűkek, hogy talán egy ember, ha befér. Mire szolgálhatnak?

A magyarföldről jött bácsi
Négy órakor állunk meg Magyarfaluban a kultúrház előtt, a félaraszos híg sárban keresni kell a szárazabb helyet, hogy ki tudjunk szállni.
A nézőtérnek szánt teremrész már tele van gyerekkel, zsibonganak. Szervezés nincs, tudjuk meg Eötvös Györgytől, akinek a meghívására vállalta Hobo a magyarfalui műsort. A sajtónak majd ő nyilatkozik, arról, hogy miért. A friss diplomás magyartanárnőtől, Kovács Melániától tudjuk meg, hogy ő már három hete kiragasztotta a plakátokat, és várja a falu az előadást. A sajtótól azonban ódzkodik, akárcsak a falubeliek, pedig csak szeptemberben foglalta el versenyvizsgával a magyartanári állást. Egy korábbi nyilatkozatáért perrel fenyegette meg a megyei tanfelügyelőségről valaki, ezért inkább nem beszél. Annyit azért sikerül megtudni, hogy az iskola 190 tanulójának mintegy fele jár a külön magyarórákra. Jobb híján a gyerekektől kérdezzük, mit tudnak Hoboról. Olimpia kilencéves, szerinte az előadó „Magyarföldről” jött, de itt megáll a tudomány, a várost már nem tudja megnevezni. A fővárost nem érti, a capitala után is csak vállat von mosolyogva: nem tudja. Mért is kellene? Az elvárásainkból fakadnak a kérdések, nem a helyi valóságból. Nehezen értünk szót így, szerencsére elnézik a botlásokat nekünk a gyerekek. Õk egymás közt is jobbára románul beszélnek, a tanárnőt viszont mindegyikük hangos és vidám sziával köszönti.
Hobo az előadás előtt elmondja, hogy se fényképezést, se filmezést nem tűr az előadás alatt. „A barátom kérésére, személyes okokból vagyok itt. Nem érdekel a sajtóvisszhang, én ezeknek az embereknek akarok örömet szerezni. Az előadás aurája a fontos, ezért ne mozogjanak, ne törjék meg a lendületet. A ráadás alatt majd lehet felvételt készíteni, és a végén majd készíthetnek interjút is. Ellenkező esetben kirakom magukat” – figyelmeztet jó előre az előadás.

Tiszta szívvel
Pontban ötkor kezdődik az előadás, ekkorra már legalább kétszáz gyerek és 50–60 felnőtt várja Hobót, a karzaton, elkülönülve kissé a többiektől, népviseletbe öltözött, harmincfős gyermekcsoport. Ahogy fehér ingében bejön, lassan elhalkul a beszélgetés, mocorgás, de teljesen nem szűnik meg. József Attila szólal meg, a Tudod, hogy nincs bocsánat 159. előadása. Hobo a hangjával, gesztusaival a gyermekekre játszik, karikírozva szaval, egy-egy, a versből kimutató mondattal megcéloz valakit a közönségből, hogy megragadja a figyelmüket, de időnként így is rájuk kell pisszegjen, hogy figyeljenek. Negyedóra után jobb híján a tévéoperatőr, aki a tiltás ellenére is megpróbál felvételt készíteni, lesz a bűnbak. Hobo megállítja az előadást, és megkéri, menjen ki, mert elvonja a gyerekek figyelmét. Újabb negyedórás birkózás után azonban kénytelen feladni, így a Tiszta szívvel zárta az amúgy több mint egyórásra tervezett műsort. A népviseletbe öltözött gyermekek táncrendbe állnak, félóránál hosszabb a műsoruk. A nézőtér ugyanúgy mocorog, kuncog, mint a Hobo-előadás alatt, vannak, akik a zene ritmusára alig észrevehetően maguk is táncolnak. „Nem értik az itteni népek ezt” – mondja mellettem a tánc alatt egy férfi, Hobóra célozva. „Én értem, mert két évet dolgoztam Pesten.” A közönség szemében azonban nem tört meg a rituálé, a Hobo előadása ennyi volt a számukra. Ha nem is értették, elfogadták valami rajtuk kívül álló, távoli értékként, most pedig ők mutatják be a sajátjukat. Táncolnak.

Hobo: vissza akarok jönni
Hobo a már kiürült teremben mondta el, hogy József Attilát megőrizve próbálta a közönségre áthangolni az előadást, kihagyva az Ódát, a Kései siratót. „Nem gyerekeknek szól ez a műsor, bárhol így történt volna” – állapította meg. – Vissza akarok jönni ide, zenekarral, nekik szóló műsorral, mert fantasztikusak voltak, ahogy táncoltak. Megtiszteltek vele.” A termet közben seperik, rakják halomba a székeket, és kint már szürkülödik. Hobo a tévékamera előtt, a sajtóval békülve, verset mond. Borzongató. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,/ jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” – dörmögi, és mintha könny is csillanna a szemében. De nem volna Hobo, ha a vers után nem hunyorítana az alkalmi hallgatóság fele, érzékeltetve, hogy ez előadás (is), mégiscsak learatva a sikert.
Hazafele sokáig kísértek a kivilágított fülkék, bennük a fényfüzéres Mária- és Krisztus-szobrok. Éjszaka jobban látszanak.