Szebeni Zsuzsa történetfüzérei

– Örül a művészetpártoló nagyközönség, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kitünteti önt, hiszen káprázatos, hiánypótló kiállítások születtek munkájának köszönhetően – elég, ha csak a gróf Bánffy Miklós hagyatékát bemutató tárlatra gondolunk. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?

– Nem gondoltam arra, hogy ilyen formában ismerik el a munkát, amely kitölti az életemet, de amelynek csak az elején tartok. A legnagyobb elismerés számomra, hogy az általam kiválasztott egyéniségek életműveit megnézik, kezdik megismerni, továbbgondolják, továbbírják vagy népszerűsítik, esetleg vitatkoznak vele. Az EMKE pedig olyan legendás szervezet, amely mindig hitelesen képviselte és megőrizte az erdélyi értékeket. Ugyanakkor egyike azon társintézményeknek, akikkel első pillanattól igen gyümölcsözően együttműködtünk. Ez a díj azt jelenti számomra: úgy kell folytatnom, hogy ne legyek méltatlan az elismeréshez.

– Azon kívül, hogy profi szinten állította, állítja össze ezeket a szépen dokumentált, látványvilágukban is egyedi kiállításokat, látható, hogy óriási lelkesedéssel végzi a hivatását. Mióta foglalkozik színháztörténettel, illetve hogyan kezdődött a kiállításokkal való \"együttműködése\"?

– Színháztörténettel nem annyira régen, hivatalosan 1997-től. De például Kiss Manyi színésznő pályája kora gyermekkorom óta foglalkoztat, hiszen első élményeim közé tartozik a zágoni lét. Miután hamar rájöttem, hogy Mikes Kelemen körül már mindent kiderítettek, így Kiss Manyi és az őt övező legendárium felé fordultam, körülbelül 7 évesen. A kiállítás mint műfaj jóval később, az Országos Színháztörténeti Múzeumban talált rám: ez az a forma, amely kiváltképpen alkalmas pályaképek bemutatására. Nem a klasszikus kiaggatós kiállítás – akkor már szívesebben olvasok el egy könyvet valakiről. Viszont a tárgyak, vagy az embereket körülvevő enteriőr rengeteget elárul valakinek az egyéniségéről.

Soha nem felejtem el, milyen nagy hatást tett rám Bécsben Antoin Artaud kalapácsa. Rendkívül fontosnak tartom a meghökkentést és a humort – ezek azok az eszközök, amelyek biztosan megfogják a látogatókat. Különben a kiállításaim történeteknek, vagy történetek füzéreinek is tekinthetők – legalábbis így próbálom összefűzni az életpályákról való tudnivalókat, és ezt úgymond \"megfejtik\" a látogatók\".

– Bánffy Miklós, Bánffy múzsája, Szilvássy Carola, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa – többek közt ők azok, akiknek a szellemiségét, emberi és művészi arcát láthatóvá tették a tárlatok, amelyek így Erdély- és Magyarország-szerte nagyon sokak számára emberközelivé tették az erdélyi polihisztor, a színésznő vagy az írónő alakját. Feltételezem, hogy a tárlatokon bemutatott személyiségek a kutatómunka során úgymond \"személyes ismerőseivé\" válnak. Ha lehet ilyent kérdezni, kinek az alakját, személyiségét érzi magához legközelebb állónak?

– Ez kicsit olyan, mintha az embernek a gyermekei közül kellene választania. Talán az a közös bennük, hogy mindenikük esetében azt szerettem volna, ha jobban megismeri őket a közönség, ha elismerik szerteágazó tevékenységüket, hiszen valamilyen okból mindegyiküket háttérbe szorították vagy elhallgattatták. Mindenik szellemiséget másért szeretem: Bánffyt nyughatatlansága miatt, Szilvássy Carolát nonkonformizmusáért és lelki erejéért, Kiss Manyit bűbájossága miatt és Ignácz Rózsát megkapó ábrázolókészégéért.

– Egy-egy ilyen kiállítás dokumentálása, összeállítása óriási munka lehet. Ha egy kicsit beavatna a kulisszatitkokba: mi a legnehezebb és mi a legszebb a kiállítás megszületésének folyamatában?

– Általában felállítok egy hipotézist, és azt szeretném igazolni valahogyan. Aztán a kutatás gyakran elterel, és egészen más irányba visz. Van mindig egy olyan pillanat, amikor az a gond, hogy nem lesz elegendő anyag, később az ellentettje következik be: adott egy óriási kásahegy, amit formába kell önteni és akkor az lesz a kérdés: mit hagyjunk ki? Ez már nagyon nehéz és felelősségteljes döntés.

Például az első Bánffy-kiállítás esetében kiderült, hogy 45 oldalnyi szöveget állítottunk ki, és még volt 50 könyvillusztráció, ami sehova sem kerülhetett. Az is nehézség, ha kiderül, hogy a teremben olyan nagy a páratartalom, hogy minden kép felpöndörödik, vagy ha van egy csodás mennyezet-rekonstrukció, amit nem lehet kivetíteni az álmennyezetbe szerelt neonok miatt. Egyébként a kutatás leginkább nyomozáshoz és puzzle-kirakáshoz hasonló: a legkreatívabb rész, amikor a látványt és szöveget kell formába önteni. Ezután igazi kalandok következnek, a szerelés, szállítás a helyszínre való alkalmazás és az előre nem látható részletek... Én nagyon szeretem ezt a néha idegpróbáló folyamatot, hiszen a végeredmény a lényeg, és amúgy sem tűröm a monotóniát. Ugyanakkor csapatmunka is a folyamat, hiszen a kiállításaim látványtervezője Szebeni-Szabó Róbert, de rajta kívül még sokan együttműködnek.

– Kolozsvári születésű, de Magyarországon él. A munkája viszont részben Erdélyhez kötődött az elmúlt években, és kötődik most is. \"Kétlakinak\" tartja magát?

– Nem. Kolozsvárinak tartom magam, aki pillanatnyilag Budapesten is dolgozik, de mindent megteszek, hogy igazi kolozsvári lehessek. Ebben nagy segítséget jelent, hogy a munkaköröm a határon túli színházakkal való foglalatosság. Ignácz Rózsa mondta, hogy \"kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között\". Én ezt a magam esetében átmeneti állapotnak tekintem.

– Mik a tervei, milyen új kiállításra számíthat a közönség? Illetve van-e olyan tárlat, amit meg szeretne valósítani?

– Szeretném a Kemény János kiállítást is legalább olyan alapossággal megrendezni, mind a korábbiakat. A nagy álmom a Bánffy Miklós Múzeum és Látogatóközpont létrehozása, amely működő programokkal átszőtt interaktív látogatóhely lenne, és állandó helyet adna a Bánffy vándorkiállításnak.