Tágítani a vers határait, színessé tenni a versbeszédet – Fekete Vince a jó versről, a magyar líra megújulási képességéről

– „Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje kint az ágakon, minden ugyanaz. A vér zúgása úgyszintén. A lélek erdeje, mezeje, kék ege pedig – tudod – beláthatatlan” – írja legutóbb megjelent, Szárnyvonal című kötetében, amelynek ismertetőjében az olvasható, hogy Fekete Vince költészetében minden úttá válik. Hogyan határozná meg, melyek költői útkeresésének a legfontosabb sajátosságai?

 – Talán leginkább a kíváncsiság az, ami legjobban kifejezi ezt a fajta útkeresést. Hiszen mindig, minden időben nagyjából ugyanazokra a kérdésekre keresi minden költő, író a választ. Valójában ugyanazokra az alapkérdésekre. És mindenki a saját maga módszereivel, anyagával, eszközeivel. Kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, miért jöttünk a világra, mi az értelme annak, hogy (ide) születtünk, van-e értelme ennek a valaminek, s ha igen, mi az, amit életnek nevezünk, stb. Nagyjából ezek azok a problémák (vagy ezeknek a leágazásai), amelyek a leginkább foglalkoztathatják az embert. Az útkeresésnek meg, ha annak nevezhetjük, a költői útkeresésnek, vagy inkább kísérletezésnek, más és más állomásai vannak. Nekem – azt gondolom – nincsen két olyan verskötetem, ami egyforma volna. A Szárnyvonal tulajdonképpen egy verses regény, úgy is lehet olvasni. A benne levő tájak pedig a lélek tájai, belső tájak. Még akkor is, ha sokszor földrajzilag pontosan leképezhető maga a vidék. Bálványos, Szent Anna-tó, Katrosa, Kommandó stb.

Idén októberben megjelenő könyvem, a Vargaváros pedig a gyermekkorom, a félmúltunk világába visz vissza, és azokra a helyekre, ahol gyermek voltam, ahol felnőttem, no és persze oda, ahol eddig éltem. És azoknak az embereknek a problémáival, annak a vidéknek a hétköznapi, meg nem hétköznapi gondjaival foglalkozik, ha ezt – versek esetében – mondhatom egyáltalán így.

– Költészetében erőteljes hangsúlyt kap a tájleírás. „Benne élek a tájban, a tájjal szimbiózisban, Háromszék az a hely, ahol bele tudok olvadni a tájba, akárcsak a versbe” – így fogalmazott nemrég. Miben, miként határozza meg költészetét, versei születését Felső-Háromszék, szülőföldje, ahol él?

– Kisebb-nagyobb szünetekkel ott éltem eddig, azon a vidéken. Mindent, amit hoztam, onnan hozok, az volt eddig nekem az igazi kincsesbánya. Mind a táj, mind a falu, a kisváros, a vidék, együttesen, az volt az én Bermuda-ötszögem, ahol bármikor eltűnhettem, feloldódhattam a tájban, abban a világban.

Újabban ennek a falu szélén levő, az erdőhöz közel álló, elszigetelt, autóval nehezen vagy egyáltalán meg nem közelíthető helyszínnek kiemelt szerepe lett az életemben. Ebben a faluban nőttem fel, ezeken a helyszíneken csatangoltunk valamikor. Itt összeforr a kert, az erdő, a hegy oldalában levő kőkút vize, ahová el kell menni mindig vízért, ha főzni, mosakodni, mosni akar az ember, a táj, a vidék és az emberi tevékenység. Az elvonulást, az elszigetelődést jelent(het)i. A természetközeli helyek mindig is nagyon fontosak voltak számomra. Ha hetekig, hónapokig nagyvárosban kellett lennem, csak pár napra hazautazva is, mindig fel tudtak és fel tudnak most is tölteni energiával. A Vargaváros elővázlatait pedig megírtam valamikor tárcákban, jegyzetekben és blogon, amikor készülődtem tulajdonképpen erre a verseskötetre, amibe tíz év munkája, versei kerültek. És ez is egy nagy-nagy kísérlet volt nekem. Tágítani a vers határait, új megszólalásmódokat hozni be, színessé tenni a versbeszédet, változatossá és súlyossá is, ha kell.

– Szárnyvonal című kötetéről azt mondta, nyomokban Berzsenyit, Radnótit, Kányádit, Szabó Lőrincet is tartalmaznak a versek, kirajzolódik egyfajta költészeti vonal. Milyen is ez a költészeti vonal? És még kik azok az alkotók, akik a legerősebben hatottak költészete egészére, magával a költészettel való viszonyára?

– Csak azokat tudnám felsorolni, akikről biztosan tudom, hogy bár utalásszerűen, idézve vagy ferdített idézetként benne vannak ebben a könyvben. Egyfajta dialóguslehetőséget, újraszituálás-lehetőséget, átörökítéslehetőséget jelentenek ezek a beépített szövegek. Kísérletet arra, hogy megtaláljak valamiféle közös hangot a költészethagyomány legnemesebb képviselőivel, Berzsenyitől, Csokonaitól kezdve, Babitson, Kosztolányin, József Attilán, Juhász Gyulán, Szabó Lőrincen át egészen napjainkig, és az erdélyiekig, Szilágyi Domokosig és Kányádiig.
De olyanok is szóba jöhetnek itt, akikről nem is tudja az ember, hogy valamilyen módon hatottak rá. Újabb kritikákból még olyan költő is kiderült, akiről nem is gondoltam volna magam sem. A magyar költészet organikus valami, oda-vissza hatás, párbeszéd a korábbiakkal, maiakkal, azt is mondhatnám, hogy szinte az egész magyar és világirodalommal. Vannak – persze –, akik közelebb állnak hozzám, és vannak olyanok, akik nem annyira. Mind a magyar, mind a világirodalomból. Akik viszont nagyon közel állnak, azok a lehető legjobban lecsupaszítva, a legegyszerűbben fogalmazva, semmi cirkalom, semmi fölös cikcakk nélkül fogalmaznak.

– A kortárs erdélyi magyar költészetnek immár az „érettebb” vonalához tartozik. Hogyan látja a nemrég indult, most induló költőnemzedéket? Merre tart az ő „kezükön” a magyar vers?

– Hát ha én ezt tudnám! Merem remélni, hogy jó irányba. Olvasom őket, követem a munkásságukat, figyelem, miket csinálnak. Vannak köztük, akiket nagyon kedvelek, és nagyon-nagyon tehetségesnek tartok. De a költészet, szokták mondani, nem lóverseny, hogy ki fut be elsőként a célba. Hosszadalmas, munkás, alapos, ráérős tevékenység, amelynek aztán vagy meglesz az eredménye, vagy nem. És ez a bizonytalanság benne, ami abszolút érdekes. Hogy nem tudhatod sohasem. És senki nem tudhatja igazából sohasem. Csak sejtéseink lehetnek. Vagy még azok sem. Azt gondolom, hogy nem kell félteni a magyar költészetet. Mindig is képes volt megújulni. Akkor, amikor már temették – mondjuk – nálunk, Erdélyben, igazi népes generáció jött a semmiből. Most is úgy látom, hogy vannak még bőven tartalékok.