Szubjektivitásukban objektív színházkritikai írások

Fotó: borító

Ha nem is éppen úgy, mintha esténként ott ülnénk a nézőtéren és első kézből kapnánk az előadások élményét, de kötetbe gyűjtve tizenhét esztendő művészi teljesítményét, igenis meg lehet ismerni egy teátrumot.

Molnár Judit

2020. május 31., 17:512020. május 31., 17:51

Kaáli Nagy Botond színikritikus Arcok a fényből című könyve nyomán megismerheti az olvasó a 2002 és 2019 közötti Vásárhely színházi történéseinek egészét. A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában 2019-ben napvilágot látott kötet előszavában, pontosabban az olvasóhoz írott „levelében” a szerző szakmailag kvázi bemutatkozik, s ebből a rövid írásból tökéletesen át is jött a kritikusi szándék: őszinteség és tárgyilagosság.

A több mint másfél évtized alatt ráébredtem, hogy előadásokról írni minden egyes produkció esetében mást jelent – olykor szép, olykor nehéz, olykor kockázatos, olykor könnyű munka, mert a kritika nagyon hálátlan műfaj. Sok dicséret nem jár érte. Ha vidéki színházat dicsérsz, rád sütik, hogy provinciális vagy, ha elmarasztalod, akkor túl magasak az igényeid. Egy nagyon szubjektív műfajról van szó, és én ebben a szubjektivitásban próbálok objektív maradni. Az értékrendem állandó, de befogadó és széles látókörű. Ha nem is tetszik egy produkció, értékelem a belé fektetett munkát és időt, és tudom, hogy nemcsak nekem lehet igazam. Köszönöm, hogy kezedbe vetted e kötetet!”

S ha valaki azt gondolná, hogy egy előszóban lehet sok szépet és jót mondani, Kaáli Nagy Botond már az ötödik kritikájában – Egy közönség nagypénteke - bebizonyítja, hogy indulásától tartotta magát kritikusi credójához.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2003-ban mutatta be Sütő András drámatrilógiájának nyitó darabját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját, ami akkor már jó ideje taposta diadalútját. De úgy látszik, ismételten bebizonyosodott, hogy senki nem próféta a maga hazájában.

Kaáli Nagy Botond világos logikával, lényegre törően vezeti végig érvelését az előbbi állítás igazolására, a „félrecsúszást” pedig a bemutató előtti rendezői kijelentésből eredezteti, Béres Attila ugyanis elárulta, hogy teljesen másként óhajtja színre vinni a darabot, mint ahogy eddig csinálták. Az eredmény pedig: „Halálakor az eredeti Kolhaas emelt fővel vállalja a münzeri utat, a becsület és hajlíthatatlanság útját, lelkiismerete tisztaságának tudatában. Béres Attila Kolhaasa viszont rákérdez: az vezet haza? Ez a kérdés az, ami lezülleszti a szereplőt, az idiotizmus felszínességébe taszítja, ugyanis az előzmények mindezek ellenére nem érzékeltetik Kolhaas esetleges negatív voltát, így halála is hiteltelen, érthetetlen, értelmetlen. Katarzisról azonban szó sincs, szintúgy, mint maradandó élményről sem. Halála nem becsületes, nem egyenes, élete viszont az. (…)Sajnos az ilyen mélységű hibákon már a jó színészi játék sem segít.”

Másik példa arra, hogy nem hivatalból dicsérő bértollnok írásaiból áll össze a kötet, a Színművészeti Egyetem végzőseinek a Stúdió Színházban 2006-ban bemutatott Othello előadása, aminek kapcsán Kaáli Nagy kimondja: a Shakespeare-darabot is „a világhírű művek örök átka” sújtja. De „nem elítélendő mégsem a próbálkozás, hiszen a végzős hallgatók ily módon egyből a „mély vízbe” estek, a drámairodalom egyik legnehezebb művét vitték színre, és az előadás is nézhetőre sikeredett (mégiscsak színis hallgatókról van szó, nem kiforrott színészekről). Az az élettapasztalat azonban, amely hitelessé teszi a színházat, Shakespearet és Othellójának szomorú történetét, messzire elkerüli a Stúdió termet. És ugyanoda lyukadunk ki: bizony nem, diákoknak ez még nem való…”

Lehetne idézni még a vásárhelyi előadásokról szóló írásokból, hisz a „másodkézből” megismert komplex, értékes színházi munkáról sikerül az olvasónak képet kapnia. Kiemelendő még, hogy a kritikusi attitűd a vendégjátékok esetében is töretlen. Időrendi sorrendben olvashattunk a Csíki Játékszín, a Honvéd Kamaraszínház, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégjátékáról, a Mikházi Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület közös produkciójáról, valamint a Budapesti Nemzeti Színház és a vásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójáról. A 2004-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakán diplomázott kritikus könyve bátran ajánlható minden színházszerető olvasónak.