Szubjektivitásukban objektív színházkritikai írások

S ha valaki azt gondolná, hogy egy előszóban lehet sok szépet és jót mondani, Kaáli Nagy Botond már az ötödik kritikájában – Egy közönség nagypénteke - bebizonyítja, hogy indulásától tartotta magát kritikusi credójához.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata 2003-ban mutatta be Sütő András drámatrilógiájának nyitó darabját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját, ami akkor már jó ideje taposta diadalútját. De úgy látszik, ismételten bebizonyosodott, hogy senki nem próféta a maga hazájában.

Kaáli Nagy Botond világos logikával, lényegre törően vezeti végig érvelését az előbbi állítás igazolására, a „félrecsúszást” pedig a bemutató előtti rendezői kijelentésből eredezteti, Béres Attila ugyanis elárulta, hogy teljesen másként óhajtja színre vinni a darabot, mint ahogy eddig csinálták. Az eredmény pedig: „Halálakor az eredeti Kolhaas emelt fővel vállalja a münzeri utat, a becsület és hajlíthatatlanság útját, lelkiismerete tisztaságának tudatában. Béres Attila Kolhaasa viszont rákérdez: az vezet haza? Ez a kérdés az, ami lezülleszti a szereplőt, az idiotizmus felszínességébe taszítja, ugyanis az előzmények mindezek ellenére nem érzékeltetik Kolhaas esetleges negatív voltát, így halála is hiteltelen, érthetetlen, értelmetlen. Katarzisról azonban szó sincs, szintúgy, mint maradandó élményről sem. Halála nem becsületes, nem egyenes, élete viszont az. (…)Sajnos az ilyen mélységű hibákon már a jó színészi játék sem segít.”

Másik példa arra, hogy nem hivatalból dicsérő bértollnok írásaiból áll össze a kötet, a Színművészeti Egyetem végzőseinek a Stúdió Színházban 2006-ban bemutatott Othello előadása, aminek kapcsán Kaáli Nagy kimondja: a Shakespeare-darabot is „a világhírű művek örök átka” sújtja. De „nem elítélendő mégsem a próbálkozás, hiszen a végzős hallgatók ily módon egyből a „mély vízbe” estek, a drámairodalom egyik legnehezebb művét vitték színre, és az előadás is nézhetőre sikeredett (mégiscsak színis hallgatókról van szó, nem kiforrott színészekről). Az az élettapasztalat azonban, amely hitelessé teszi a színházat, Shakespearet és Othellójának szomorú történetét, messzire elkerüli a Stúdió termet. És ugyanoda lyukadunk ki: bizony nem, diákoknak ez még nem való…”

Lehetne idézni még a vásárhelyi előadásokról szóló írásokból, hisz a „másodkézből” megismert komplex, értékes színházi munkáról sikerül az olvasónak képet kapnia. Kiemelendő még, hogy a kritikusi attitűd a vendégjátékok esetében is töretlen. Időrendi sorrendben olvashattunk a Csíki Játékszín, a Honvéd Kamaraszínház, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház vendégjátékáról, a Mikházi Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület közös produkciójáról, valamint a Budapesti Nemzeti Színház és a vásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójáról. A 2004-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakán diplomázott kritikus könyve bátran ajánlható minden színházszerető olvasónak.