„Szatmáron születtem, színésznőből lettem”

Kovács András Ferenc színházi témájú versei voltak terítéken a Kolozsvári Állami Magyar Színházban tartott nyilvános beszélgetésen, ahol Visky András drámaíró, dramaturg és Tompa Gábor rendező faggatta a versbeli szerepjátékairól elhíresült költőt. „Tompa Gábor és Visky András szerencsés emberek, hogy ’színházzal’ dolgozhatnak, nekem ez egy másik életben fog megadatni” – vélte Kovács András Ferenc, akinek életútja mégis elválaszthatatlanul kötődik a színházi világhoz. Mint ahogy Sibi canit et musis című versének kezdősorában – „Szatmáron születtem, színésznőből lettem” – írja: édesanyja valóban színésznő, édesapja pedig rendező-dramaturg, és a költőt – mint mondta – a szatmárnémeti teátrum „nevelte fel”.

Az ifjúságát meghatározó élmények: a színházi témák, a figurák, a zsargon, a belső dialógusok és monológok köszönnek vissza a „színházközeli” verseiben. Ezekben a szövegekben történeteket mond, amelyben négyen vagy öten is megszólalnak, és bevallása szerint gondolt már arra, hogy ideje lenne végre valami mást is írni, aminek valóban színházi dimenziója van. Kovács András Ferencnek mégsincs elkészült drámája, mint mondta, szorongva fogna neki ennek a feladatnak, talán, mert túl sokat tud a témáról.

A színházi ihletettségű versek mellett a hétfői beszélgetésen előkerült a szövegkönyvként is értelmezhető Jack Cole daloskönyve című kötet, amelyről a szerző elárulta, hogy igazából játékként, sőt „örömkönyvként” született, Jack Cole története pedig az 1996-os megjelenése óta már két különböző előadást is megért.

Kovács András Ferenc színházi költeményeit leginkább a játékosság és a szatirikus hangvétel jellemzi, és különösen igaz ez a Tompa Gáborral közösen írt négykezes versekre, az úgynevezett „kétbalkezesekre”, amelyek kapcsán Visky arra hívta fel a figyelmet, hogy az éppen tíz éve megjelent Depressio Transsylvaniae című kötet versei – még a vidám felütésűek is – a halál-tematikába torkollnak. „Az élettel foglalkozunk, a pillanatok sorozatával, de a színház mögött mégis más van, mint ami látható. Minden pillanatban a pusztulásról szól – ez azokban a nagyon jó drámákban érezhető, amelyek nem a halálról szólnak, elsiklanak felette, mintha nem is volna. Ez tulajdonképpen a megfricskázott pusztulás. Rossz lenne, ha a halállal és nem a halál utáni fénnyel fejeződnének be a dolgok” – vélekedett Kovács András Ferenc.