Fotó: IMDb/Photo Courtesy of Fox Searchlight Pictures
Az idegen szép, a fehér ember zsigerileg gonosz, de ha férfi, akkor a fekete is. A fehér férfi legfeljebb akkor lehet valamennyire szimpatikus, ha meleg, vagy kommunista – nagyjából így lehet összefoglalni Guillermo Del Toro A víz érintése című, fantasyként meghatározott, de nem kevés ideológiai töltettel rendelkező filmjét. Amelyet vélhetően éppen ezért jutalmazott a legjobb filmnek járó Oscar-díjjal idén az amerikai filmakadémia.
2018. március 06., 16:392018. március 06., 16:39
2018. március 06., 18:442018. március 06., 18:44
Az amúgy az Ördöggerinchez vagy A faun labirintusához hasonló, kimagasló alkotásokat jegyző, mexikói Del Toro rendezte film alapvetően egy mese, amely jórészt A szépség és a szörnyeteg sztoriját idézi, de egyes vádak szerint nem csupán a klasszikus meseirodalomból, hanem a filmes termés eddigi alkotásaiból is szemezgetett, például Jean-Pierre Jeunet Delicatessen című mozijából.
Ez azonban nem akkora tragédia, ettől még lehetne egyszerű, rég ismert panelekből építkező, mérsékelten eredeti, de megkapó romantikus-fantasztikus történet egy, a társadalom peremén élő nő és egy, az emberek világától teljesen idegen lény közötti románcról.
A hidegháború legvaskosabb korszakában, 1962-ben játszódó sztori főszereplője Elisa, a néma vénkisasszony, aki magányosan éli mindennapjait egy mozi fölötti bérleményében, éjszakánként pedig takarítónőként dolgozik egy űrkutató laboratóriumban. Barátjának legfeljebb idős, homoszexuális főbérlője, valamint fekete (elnézést, afro-amerikai) kolléganője nevezhető, rajtuk kívül gyakorlatilag senkivel sem kommunikál.
Tizenhárom jelölésből négyet váltott díjra A víz érintése a 90. Oscar-gálán Los Angelesben. A legjobb idegen nyelvű alkotások mezőnyében, amelyben Enyedi Ildikó Testről és lélekről című műve is szerepelt, chilei győzelem született.
Mindez azonban egycsapásra megváltozik, amikor a laboratóriumba kivizsgálásra bevisznek egy, valamelyik dél-amerikai folyóból származó, ember-hal hibridnek tűnő humanoid lényt, amelyet a helyi törzsek istenségként imádnak.
Amit azonban veszélybe sodor a gonosz amerikai kormány, amely a szovjetekkel folytatott űrversenyben szeretné kihasználni a lény ellenálló képességét, illetve amennyiben ez nem lehetséges, végezni akar vele, nehogy a szovjetek kezébe kerüljön. A főgonosz a Michael Shannon által játszott pribék, Strickland: ő ejtette foglyul a lényt, és ő az, aki már csak a saját élvezete céljából is válogatott kínzásoknak veti alá a laboratóriumban.
Fotó: IMDb/Photo Courtesy of Fox Searchlight Pictures
Mint említettük, ettől még lehetne egyszerű, sablonos, könnyen felejthető, butácska kis mese, sarkított, egysíkú – nagyon jólelkű, illetve nagyon gonosz – karakterekkel. Azonban az alkotók minden áron általuk mélyen szántónak gondolt mondanivalót kívántak belevinni, ami aztán virtigli ideológiai állásfogalássá teszi a filmet. Amelynek az Oscar-gálán a legjobb filmnek járó szobrocskával való díjazása nem annyira a művészi értékek és az eredetiség elismerését jelenti, hanem a díjazók állásfoglalását ugyanezen ideológia mellett.
Még a beszédképtelen Elisa is kirekesztett, nem beszélve meleg barátjáról, és pláne nem beszélve a kétéltű lényről. Pedig a film során pont az derül ki, hogy a kirekesztett, megtűrt lényekben található meg az igazi emberség.
Strickland és családja ennek a kínosan erőltetettre sikeredett megtestesítője: miközben a klasszikus amerikai családmodell képviselője – szép szőke feleséggel, két gyerekkel, tetszetős házzal, hatalmas kocsival –, Strickland valójában szadista, perverz alak, aki nem csupán a szegény kétéltű lényt kínozza, de még a takarítónőre is rányomul. Felesége sem szimpatikus alakként jelenik meg – amikor szexelnek, azt a film visszataszító üzekedésként jeleníti meg, miközben az Elisa és a lény közötti együttlét igazi, romantikus szeretkezés.
Ellenszenves alakként tűnik fel a báros is, aki eredetileg szimpatikus fiatalembernek tűnik, de aztán kiderül, hogy rasszista, négergyűlölő és homofób. A férfiak eleve antipatikusak – Elisa néger kolléganője mindvégig panaszkodik a férjére, akiről egy kulcsmomentumban az is kiderül, hogy egy gyáva, megalkuvó féreg. A főszerepet a nők viszik – a lénnyel szintén szimpatizáló, másodállásban szovjet kémként tevékenykedő tudós támogatásával –, miközben
– ha valakinek ez nem lenne elég világos, akkor jó hosszan mutatják, amint megláncolva, tehetetlenül vergődik a laboratóriumban, miközben Strickland úgy kínozza, mint egy békebeli gyapotültetvény szadista intézője.
A film nem feltétlenül azért kínos, mert éppen ezt a nyugati civilizáció, fehér- és heteroszexuális-ellenes ideológiát hirdeti – minden művésznek jogában áll olyan eszmék mellett kiállni, amilyenek mellett akar, aztán a néző eldönti, hogy vevő-e az agymosásra vagy sem. Hanem azért, mert nagyon túltolja a szájbarágást. Ugyanilyen kínos lenne, ha a klasszikus, keresztény-konzervatív értékeket propagálná ilyen sablonos, szájba rágós eszközökkel.
szép, jól megkomponált, giccsesbe hajló, sőt a giccs határát néha átlépő, zöldes-barnás szűrővel fényképezett jelenetekből áll, és a színészi játékra sem lehet panasz, Sally Hawkins Elisa szerepében például kimondottan jó. Azonban összegzésképpen megállapítható: A víz érintése nem más, mint egy divatos ideológia propagálását szolgáló, sekélyes, elcsépelt sablonokat alkalmazó, ideológiai paneleket sulykoló tanítómese.
Jó éjszakát, gyerekek!
A víz érintése (The Shape of Water)
Amerikai dráma, 127 perc, 2017. Rendezte: Guillermo Del Toro. Szereplők: Sally Hawkins, Michael Shannon, Richard Jenkins, Doug Jones, Michael Stuhlbarg, Octavia Spencer, Lauren Lee Smith. Írta: Guillermo Del Toro, Vanessa Taylor. Kép: Dan Laustsen. Zene: Alexandre Desplat.
Értékelés az 1-10-es skálán: 6
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Jó egy hónapja zajlik már az Egyesült Államok és Izrael által Irán ellen indított háború, ami Donald Trump amerikai elnök legutóbbi bejelentése alapján még olyan két-három hétig tarthat.
Sokat, egyre többet foglalkozik a média és a közvélemény a családon belüli erőszakkal, no meg a távoltartás lehetőségével és gyakorlatával. Elítélendő, kerülendő, megelőzendő, büntetendő.
Miközben Magyarországon az elmúlt választási ciklusok legkiélezettebb és -feszültebb politikai kampánya zajlik, Erdélyben – és több magyarlakta vidéken a Kárpát-medencében – már megkezdődött a szavazási folyamat.
Amint az várható volt, a szociáldemokraták által a költségvetés szociális vonzatai kapcsán kikényszerített kompromisszum körüli vita csupán tovább mélyítette az ellentéteket a bukaresti kormányt alkotó koalíciós pártok között.
Mi történne, ha Szoboszlai Dominik a magyar foci botladozásait megelégelve egy napon úgy döntene, hogy az angol válogatottat erősíti? Elgondolni is rossz. Márpedig a sport elüzletiesedésének világában a nemzeti identitás, a zászló is lecserélhetővé vált.
Mi a hasonlóság a román Szociáldemokrata Párt (PSD) ellenzékbe vonulással való fenyegetőzése és a bukaresti kormánynak az üzemanyag-drágulással szembeni hatékony fellépése között? Hát csak az, hogy nagy valószínűséggel egyik sem fog bekövetkezni.
Üzenetértékű, hogy Románia és Ukrajna partnerségi megállapodást kötött, de kérdéses, mi lesz a kisebbségekkel – az időzítése kapcsán pedig némi olyan érzése is van az embernek, hogy Kijev és Bukarest a magyar választási kampányba is beszállt egy kicsit.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Mintegy három hónapos késéssel, március 10-én tette közzé a bukaresti pénzügyminisztérium a 2026-os állami költségvetés tervezetét. Hogy mihez képest a késés? Egy felelősen gazdálkodó ország kormányához mindenképp.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!