Nobel-díjat jósol Nádasnak a Die Welt

A frankfurti lapnak Nádas Péter elmondta, nem tudja és nem is szeretné összefoglalni több mint 1700 oldalas írását, amelynek műfaji meghatározása is kétséges. „Vajon családregény a Párhuzamos történetek? „Igen és nem. Kalandregény? Igen és nem. Krimi? Igen! És nem! A regény szerkezete: káosz – mondta. – A felvilágosodás gyermeke vagyok, és a felvilágosodás gyermekei nem szívesen látják a világot kaotikusnak. Megpróbálják rendbe szedni a világ kaotikus vonásait, ez azonban szerintem hiábavaló próbálkozás. A világ kaotikus, ezért a regény szerkezete is kaotikus.

Számomra az irodalmi konvencióknál fontosabb volt a valóság” – fejtette ki Nádas Péter. A mű elején előkerülő holttest személyazonosságát a szerző sem tudja megállapítani. „Van két feltevésem, de én is csak a nyomokat tudom összegyűjteni. Nem akartam úgy tenni, ahogyan esténként a tévében felderítenek egy esetet. Él bennünk a vágy arra, hogy feltárjunk titokzatos és összefüggés nélküli dolgokat, de akármilyen körültekintően járunk is el, nem sikerül mindig” – mondta. A testiség kifejező ábrázolására vonatkozó kérdésre válaszolva hangsúlyozta: a sebésztől sem kérdezik meg, milyen szörnyű dolgokat művel finom – „vagy nem finom” – kezével a műtőasztalon heverő testtel.

Az ilyesmi „hozzátartozik a mesterséghez” – mondta, hozzátéve, hogy íróként nem lehetett tekintettel a polgári érzékenységekre. „A pornográfia és az orvosi csúcsteljesítmények korszakában már nem lehet titokban tartani a testet egy regényben” – mondta. Az 1724 oldalas regény 18 évig készült, ez naponta átlagosan egynegyed oldalt jelent – vetette fel Johanna Adorján, az interjú készítője. Nádas Péter ezzel kapcsolatban elmondta, hogy sok elkészült anyagot végül nem használt fel, másrészt viszont napi teljesítménye valóban nem nagyon nagy.

„Sokat írtam életemben, ha mindent összeszámolunk, de mindig lassan és körülményesen. Talán az írásaimnak is jót tenne, ha nagyobb spontaneitással dolgoznék” – mondta. Hozzátette, hogy aki 18 évig dolgozik egy könyvön, az „nagyon szerényen él”. Korábban a külföldi publikációk révén mindig „tudtam finanszírozni a következő hónapot vagy évet. Most már nem, viszont van egy nagy kertünk, és azt esszük, amit megtermelünk”. A Die Welt Magyarország alvilágai a mi alvilágaink címmel közölt kritikát a Párhuzamos történetekről. Tilman Krause, az írás szerzője kritikája bevezetőjében azt emelte ki, hogy „a nagy elbeszélő, Nádas Péter gigantikus elbeszélésszövevénybe fonja össze a 20. század ösztönszerű oldalát”. Krause szerint úgy tűnik, nem lehet szabadulni a 20. századtól.

Az legalábbis ténykérdés, hogy az utóbbi évek legjelentősebb elbeszélő művei mind a 20. század eseményeit igyekeznek feldolgozni. Ez vonatkozik Magyarországra is, amely „nagy írók országa” – állapította meg a kritikus, aki szerint Kertész Imre után Nádas Péter is „biztosan megkapja majd a Nobel-díjat”. Nádas új kötete az Emlékiratok könyve című „korszakalkotó munkájához hasonlóan nagy vállalkozás a dolgok szétbontására”, mindenekelőtt azért, mert „könyörtelen következetességgel mutatja meg a nagy történelmi események és az eseményekbe keveredett emberek belső oldalát”.

A Párhuzamos történetek a szó szoros értelmében „egyenesen a testbe” tartanak, az emberi cselekvés hajtóerejét az emberi „ösztönszerkezetben” találják meg. Az európai polgárság dekonstrukcióját „ismét, talán utoljára” Freud, vagyis a pszichoanalízis eszközeivel kísérlik meg, és alkalmazzák annak a Klaus Theweleitsnek az eszközeit is, aki a fasiszta személyiség lelkivilágát a testi-nemi magatartás alapján próbálta magyarázni. Így aztán a mű hosszú-hosszú szakaszokon keresztül egy merő „drasztikus bacchanália, amelyben testnedvek folynak és szaglanak”, ami gyakran közelíti az elviselhetetlenség határát. Mindez azonban „hallatlan gyengéd, hajlékony”, és a legkifinomultabb „lelki szerteágazódásokat” is bemutatni képes nyelven jelenik meg, Christina Viragh „csodálatra méltó” fordításában.

A történések központja Budapest – jegyezte meg Tilman Krause, hozzátéve, hogy a Budapesttel kapcsolatos ismeretekben igen gazdag munka „valószínűleg a legkiadósabb regény” a magyar fővárosról.