Megalkotni a pusztítást

És nemcsak azt: mert a céltudatosság és a lágyság, az értelem és az érzelem, a szellem és a lélekkel megáldott test kontrasztjában egy klasszikus férfi-nő kapcsolatdinamikát is felfedezhetünk, ahol a férfi az uralkodásra vágyik, a nő pedig a szabadságra.

Bár történelmileg minden bizonnyal kevéssé hiteles a feltevés, hogy egy festőnőnek ilyen módon kell működnie a társadalomban, hiszen a színmű cselekménye a 16. század Velencéjében játszódik, annál igazabb ez a felállás mai korunkra, ahol az érzelmeitől vezérelt, igazságkereső nőnek vagy a részben női lélekkel megáldott-átkozott, érzékeny alkotó férfinak is ugyanúgy kell megállnia a helyét a mindent átszövő politika szutykos színpadán: férfiként.

A maguk módján jól elvannak egymással Howard Barker drámájának főszereplői. A szabad szellemű művésznőt, Galactiát egy percig sem érdekli, mit akar vásznán látni a hadi sikerekre büszke és magát a világ közepének tartó megrendelő, a velencei dózse, amaz viszont többféleképpen is élvezi, hogy uralkodhat a nő fölött – bár szóban erről csak egyetlen megjegyzést tesz, viselkedéséből nyilvánvaló. A festőnőt alakító, Debrecenből érkezett vendégművésznő, Ráckevei Anna maníroktól mentes alakítása olyan, mint egy korty tiszta víz: loncsos hajával, a hatvanas évek hippijeire hajazó festékfoltos kosztümjében úgy mozog és beszél, mintha nem is színpadon állna, hanem valahol Woodstockban csevegne a haverokkal az alkotás mibenlétéről. Hiszen alkotóként, mégpedig női alkotóként fáj neki a dózse követelése, hogy a lepantói dicsőséges csatát megszelídítve, felemelő látványként fesse meg, ne pedig mészárszékként, az emberi szépség és érték megcsúfolásaként, értelmetlen kegyetlenségként, aminek ő valójában látja. Theodor Cristian Popescu rendező értő keze alatt olyan könnyedén következnek egymásból a darab jelenetei, hogy a néző sokszor csak a második-harmadik mondatnál eszmél rá, hogyan változott a szituáció az elsötétedés óta. A jelenetváltásoknál a csata képeit feleleveníteni hivatott férfiak mozgása inkább valamilyen keleti harcművészetre hasonlít. Kiss Borbála színpadképe külön is izgalmas: a díszes képkeret teljesen körbeveszi, ezzel mintegy idézőjelbe teszi a tér egy részében zajló eseményeket, miközben a színészek gumicsizmában tapossák a bokáig érő vizet.
A Jelenetek egy kivégzésből összességében jól illik ahhoz az úthoz, amelyet a váradi magyar színház néhány évvel ezelőtt még mintegy próbaképpen, azóta egyre bátrabban és világosabban kijelölt magának, különösen a bátor darabválasztást, a való világ körülményeit, a színház közpénzből táplált költségvetését, a politikusok szerepvállalását és az idei választási év tényét figyelembe véve. Az előadás román felirattal látható – remélem, ebből hagyomány lesz.

Jelenetek egy kivégzésből – Nagyváradi Szigligeti Színház, 2012. Szerző: Howard Barker. Rendező: Theodor Cristian Popescu. Díszlet, jelmez: Kiss Borbála. Színpadi mozgás: Florin Fieroiu. Zene: Vlaicu Golcea. Szereplők: Ráckevei Anna, Pál Hunor, Kardos M. Róbert, Dimény Levente, Dobos Imre, ifj. Kovács Levente, Tóth Tünde, Ababi Csilla, Gajai Ágnes, Csepei Róbert, Szotyori József, Hunyadi István, Csatlós Lóránt, Kiss Csaba, Varga Balázs, Kocsis Gyula