Komolyzene a sarkkörön – beszélgetés Mojzer Antallal, a Lapp Kamarazenekar fagottosával

– Hogyan került magyar muzsikusként Lappföldre?

– Finnország speciális geopolitikai helyzeténél fogva, mivel Nyugat és Kelet között helyezkedett el, már a 60-as években volt egy nagy zenészkirajzás Magyarországról. Akkoriban főleg a Kodály-módszerrel dolgozó zenetanárok kerültek ki, ők jelentős kolóniát alkottak. Egyáltalán nem volt tehát elképzelhetetlen, hogy az ember oda kerüljön, nekem korábban is lett volna rá lehetőségem, de akkor dél felé vágyódtam. A feleségemmel két évig Dél-Afrikában játszottunk, a johannesburgi és pretoriai szimfonikus zenekarban.

Nem sokkal a rendszerváltás után mentünk el, a nagy változások idején, azzal az elképzeléssel, hogy mire hazatérünk, ismét minden normálisan fog működni, mi pedig átadjuk, amit kinn tanultunk, és folytatjuk az otthoni életünket. Ez egyáltalán nem jött össze, hiszen nemhogy kettő, de húsz év is kevés volt az igazi átalakuláshoz, csodák nem történtek, és nem igazán éreztük jól magunkat abban az átalakuló világban. Egy Finnországban élő barátunk értesített, hogy próbajáték lesz az északi sarkkörön fekvő Rovaniemi városában.

Megragadtam az alkalmat, s egy évre ott maradtunk, hogy kipróbáljuk észak hidegét és sötétjét is. Aztán szerződéshosszabbítást ajánlottak, időközben a feleségem is munkát kapott, megszületett az első, majd a második és a harmadik gyerekünk, és azt gondolom, hogy az aktív, szakmai életünket ott fogjuk eltölteni.

– Mi volt zavaró a rendszerváltás utáni Magyarországon?

– A pénzhiány, az, hogy az állam kezdett kivonulni a művelődési életből, hogy ez a terület már nem volt fontos. A média korábban odafigyelt a kultúrára, most már csak egy a sok érdekesség közül. Mindez akkoriban zavaró volt, jelenleg azonban már szinte elviselhetetlen, ugyanis úgy gondolom, hogy az európai klasszikus zene olyan szellemi teljesítmény, amit sehol a világon meg sem közelítettek. Lehet, hogy ez szörnyen rátartian hangzik, de hát a koreaiak, japánok, kínaiak is özönlenek, hogy ezt tanulják, ők is tudatában vannak ennek.

– Finnországban mennyivel jobb a helyzete a komolyzenének, mint Magyarországon?

– A komolyzene Finnországban is viszonylag szűk kör kultúrájához tartozik, azonban ez egy szellemileg befolyásos réteg, legalábbis Rovaniemiben így van. Az a 300–400 ember, akik a törzsközönségünket alkotják, valakik a városban, bár nem a leggazdagabbak. A zenekarnak van egy baráti köre, amely folyamatosan támogat bennünket, nem feltétlenül készpénzzel, hanem például koncertek lehetőségének megteremtésével más városokban vagy hangszervásárlással. Folyamatosan találkozunk a közönségünkkel, vendégül látnak bennünket, valamilyen szinten beleszólnak a műsorterv elkészítésébe, egyszóval nagyon interaktív a kapcsolatunk.

– Mennyire befogadó a finn társadalom a külföldiekkel szemben?

– Magyarnak lenni Finnországban speciális helyzet. Ők rokonaiknak tekintenek bennünket, ott nincs az a disputa, ami most Magyarországon folyik, nem kérdőjelezik meg a nyelvrokonságot. Rengeteg finn érdeklődik Magyarország iránt, amely az egyik fő idegenforgalmi úti cél. Magyarként, mondhatni, bizonyos kedvezményt élvezünk Finnországban.

– Nem nyomasztó a hónapokon át tartó téli éjszaka?

– Ha az embernek értelmes munkája van, tervei és életcéljai, akkor nem. Egy zenész számára a legfontosabb helyek a próbaterem és a koncertterem, ott pedig mindegy, hogy kinn sötét van-e. Én egyébként imádom a havat, minden havazást kicsit a világ újjászületéseként élek meg.

– Milyen a zenei élet Lappföldön?

– Lappföld körülbelül akkora, mint Magyarország, 90 ezer négyzetkilométer, amelyen 100 ezer ember él. A zenei élet központja a főváros, Rovaniemi, de rendszeresen koncertezünk kisebb településeken, előfordul, hogy kevesebben ülnek a nézőtéren, mint ahány tagú a zenekar. Kezdetben ezt nagyon furcsálltam, de aztán rájöttem, hogy a kis népesség miatt egy 20 fős lappföldi közönség Közép-Európában 2500 embernek felel meg, ami nagyon szép szám.