Időutazás a Duna-deltai Gulag helyszínére – Ábrám Zoltán kegyeletőrző peripravai képeiből nyílt fotótárlat Marosvásárhelyen

Az egyetemi tanárként és kutatóként dolgozó amatőr fotográfus korábban könyvet is írt az embertelen korszakról, amelybe ötvenöt évvel ezelőtt beleszületett.

A Duna-deltában, az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő Periprava az ország egyik legnehezebben megközelíthető falva. A Duna-deltai Gulagként is emlegetett egykori láger helyszínére Erdélyből sokkal bonyolultabb és időigényesebb eljutni, mint Európa bármelyik fővárosába. Autóval, komppal, hajóval közelíthető meg. A falu határától három kilométerre működött a diktatórikus kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora, amely az ötvenes-hatvanas években élte „aranykorát”. Ekkor szinte kizárólag politikai elítélteket hoztak ide, ahol elszigeteltségüket és embertelen munkakövetelményeiket csak tetézték a már-már elviselhetetlen életkörülmények és a börtönvezetés által táplált kegyetlenkedés, ami „a kor szellemének” az elvárásait is önkényesen túlhaladta. A becslések szerint volt olyan időszak, amikor háromezer elítéltet is összezsúfoltak a munkatáborban.

A Marx József Fotóklub várbeli termében kiállított fotók némelyikéről visszaköszön a négycsillagos szállodává alakított egykori parancsnoksági épület, az, ahol a több mint száz ember haláláért felelős, nemrég elhunyt Ion Ficior is ténykedett. A foglyok széllel bélelt laktanyáiból ma már csak eltakarítatlan romok maradtak, mint ahogy a sírok többsége is kereszt nélkül árválkodik.

Az óhitű ortodox, de ma már jobbára románul beszélő lipovánok falvában a náddal falazott, kertvégi illemhelynek még ajtaja sincs, a mobiltelefonokon csak a Duna túlsó partjáról érkező ukrán jel fogható be, a benzint jobbára csak feketén lehet beszerezni, a bankkártya pedig a luxushotelben is ismeretlen fizetési eszköznek számít. A faluban alig van egy pár autó, utca még annyi se. A rabok által emelt töltés az egyetlen hely, ahol, ha nehézkesen is, de közlekedni lehet, a helyiek jobbkormányos, Angliából hozott, mindmáig beíratlan régi terepjáró járgányokat használnak erre a célra. Komolyabb egészségügyi gond esetén viszont nem a távoli községközpontba vagy a többórás hajózásra lévő Tulceára, hanem a szemközti ukrán kórházba rohannak a határőrök megértő beleegyezésével.

Az elnéptelenedő falu egyetlen értelmiségijének a hatvanegy esztendős tanító, a legnagyobb eseménynek pedig a hajó érkezése számít – mesélte a tragikomikus bemutatóján egybegyűlteknek Ábrám Zoltán, aki „mint papgyerek és -unoka” úgy gondolta, valamit tennie kell a peripravai népirtás emlékének megőrzése érdekében.

– fejtette ki Ábrám, akinek alkalma adódott találkozni és megismerkedni az egyik volt börtönőr fiával is – a megbékélés jegyében még egy sört is fizetett a néhai pribék fiának.

Nádat vágott, a Duna-csatorna építésén, gátak és töltések emelésén, sáncok lecsapolásán dolgozott. Amikor a sors úgy hozta, társa elhantolásán is részt vett. Amint lapunknak elmondta, a képek láttán vegyes érzelmek keringenek benne, de legfőképpen annak örül, hogy a Fennvaló adott hitet, erőt és egészséget túlélni a borzalmakat.

„Periprava egy örökösen szívemben, lelkemben, agyamban élő falu. Az emlékezetből felszínre hozott »feledhetetlen« múltjával, a személyesen megtapasztalt jelen sajátos életképeivel és a gyökeres átalakulásban levő jövő cseppnyi biztatásával. A reménység éltetéséhez én magam is hozzájárulok azáltal, hogy hírhedt munkatáborát romjaiban is örökké magába zárja az emlékezet” – írja Ábrám Zoltán Az igazság szabaddá tesz című könyvében. Ezek a gondolatok és érzések tekintenek vissza a Szűcsök bástyája ódon falairól.