Három év után újra Szatmárnémetiben Czintos József – interjú

– Három év után ismét játszik a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatában. Milyen érzés újra otthon dolgozni?

– Nagyon jó érzés itthon lenni, hiszen negyvenkét évet és hét hónapot dolgoztam hivatalosan a szatmárnémeti színházban. Amikor elmentem, akkor sem haraggal váltam el a teátrumtól, egyszerűen nyugállományba helyeztek. Azután jöttek a válság legnehezebb évei, amikor gazdasági szempontok is nehezítették a „külsősök” alkalmazását, még ha örökös tagokról is volt szó, így hát egy ideig nem játszottam Szatmáron.

– A szakma nem feledkezett meg önről az utóbbi években, hiszen több erdélyi és magyarországi színházban is játszott.

– Mindig szívesen mentem, ha hívtak, így vendégszerepeltem a Csíki Játékszínben és Kaposvárott is, a Csiky Gergely Színház színpadán. Persze ahogyan az idő telik, már nem olyan az ember munkabírása, mint hajdanán, egy színházi évadban egy, legfeljebb két szerepet tudok elvállalni. A 2010/2011-es színiévadban csak egy előadásban vállaltam szerepet, a Parászka Miklós által Csíkszeredában rendezett Vaknyugatban, amelyet a szatmári közönség egy része is láthatott. A tavalyi évadban Kaposvárott a IV. Henrik című előadásban alakítottam Sir John Falstaffot Tim Carroll rendezésében.

Ezt a szerepet már ötödik alkalommal alakítottam a pályafutásom során, többek között játszottam Gyulán, Szatmáron, illetve a kisvárdai nyári játékok alkalmával is. Nagyon szívesen jöttem haza mindig, bárhol jártam korábban, mert szeretek Szatmáron lenni. Negyvennégy évvel ezelőtt jöttem el Marosvásárhelyről, ahol azelőtt huszonkét esztendőt éltem. Bár Szatmáron töltöttem több időt, még mindig sokszor vágyom Vásárhelyre. Most is olyan, mintha hazamennék, pedig már rokonaim sem élnek ott, ismerős pedig sajnos egyre kevesebb. Nagyon furcsa kettőség ez egyébként, hiszen, ha elmegyek valahova, akkor pedig nem Vásárhelyre, hanem Szatmárra vonz a honvágy.

– Szerepelt filmekben is. Menynyiben különbözik a mozgókép és a színház?

– Számos tévéjátékban szerepeltem, és volt szerencsém belekóstolni a játékfilmek világába is, de mindig a színház állt hozzám a legközelebb. Ez élő műfaj, és ha nagyon kis nüanszokban is, de mindegyik előadás különbözik a másiktól, minden este egyedi és megismételhetetlen élményt nyújt. Az előadás estéről estére tesz egy lépést előre korábbi önmagához képest, szüntelenül fejlődik. Azt vallom, hogy a színházi munkában nincsen demokrácia, ugyanis szükség van egy nagyon magas fokú öncenzúrára, amelyet minden alkotónak tudnia kell gyakorolni.

Ennek a hiánya azt eredményezi, hogy a színész bármilyen tehetséges, vulgárissá válik. A művész esztétikai, erkölcsi és etikai érzékének igényt kell tartania erre az önvizsgálatra. Ez megvan az igazán nagy színészekben, azokban, akik tudják, meddig szabad elmenni, hol vannak azok a láthatatlan határok, amelyeket még megbír az aktuálisan kimunkált szerep.

– Az idei évad első bemutatójában kapott szerepéről mit érdemes tudni?

– Noha kisebb szerepről van szó, ez nem azt jelenti, hogy kevesebb az értéke a többinél, hanem csupán azt, hogy rövidebb ideig vagyok színen. Imádom az ilyen szerepeket, tudniillik ez az egyik legnehezebb feladat: olyan hús-vér karaktert megformálni, akiről a nézőnek majd sok mindent kell megtudnia. El kell mesélnem, hogy ennek a Frici bácsinak milyen élete volt, és ez cseppet sem könnyű. Nagyon finom gesztusokkal, mozgással, beszéddel eleveníthető meg, és ez komoly kihívás egy színésznek.

– A zenés darabokhoz milyen viszony fűzi? Kedveli ezt a műfajt?

– Mivel művészeti iskolában, nagybőgő szakon végeztem, közelebbi kapcsolatba kerültem a zenével, így mindig is imádtam a zenés színdarabokat. Annak idején szép sikereket értünk el ezzel a műfajjal. Kicsit másabb volt a világ, mint manapság. Nem kell félreérteni, nem szeretnék nosztalgiázni, csak azt kívánom szemléltetni, hogyan változik a világ; nemcsak itt nálunk, hanem az egész földön. 

Bessenyei Gedő István, Végh Balázs