Grendel Lajos író volt a Törzsasztal meghívottja

A beszélgetés kezdetén Grendel szülővárosáról, Léváról, illetve az oda kötődő gyermekkori élményeiről mesélt. Elmondta: mostanában meglehetősen ritkán jár haza, hiszen míg annak idején többnyire magyarul beszéltek az emberek arrafelé, manapság alig-alig lehet magyar szót hallani.

Ötvenhat nyolcévesen érte. „Nagy Imrének csak a hangjára, az akcentusára emlékszem” – meséli. Az anyanyelvek és a nyelvjárások mellett Grendel meglátása szerint nem létezik univerzális kommunikációs csatorna, egyetemes nyelv, hiszen ezt a praktikus funkciót betölti az angol. Mindemellett a „nemzethalál” fogalma, úgy véli, közép-európai sajátosság, nyugatabbra már nem félnek ilyesmitől az emberek.

„A határon túli, pontosabban a szlovákiai magyar irodalom lassan evickél ki a provincializmusból” – véli Grendel, aki szerint ez nincs összefüggésben az 1989-es rendszerváltással. A hagyományoktól való elfordulás, az avantgárd, a kortárs magyar irodalomban ugyanis már a 70-es években megjelent.

Ő is úgy érezte, „másképpen, radikálisabban kellene írni, mint az elődök”. Szerinte nem közömbös, hogy melyik mű melyik régióban született, mégis beszélhetünk egyetemes magyar irodalomról. „Nem Pesten csinálják az irodalmat, ezt meg kell tanulnunk” – véli Grendel, aki szerint vannak írók, akik még mindig ebben a tévhitben élnek. Úgy gondolja, ha például Bodor Ádám Kolozsváron maradt volna, lehet, hogy kisebb lett volna munkásságának visszhangja.

Grendel jelenleg irodalomtörténeti íráson dolgozik, de mint mondja, nem a megszokott, „tolvajnyelven” írott kötetről lesz szó. Szerinte ugyanis egy alkotó olvashatóbban, kevesebb doktrinával oldja meg a témát, mint egy irodalomtudós. Példaképként említette itt Babitsot, Kosztolányit, Németh Lászlót, akiknek nagyszerű irodalomtörténeti munkái is ebben a szellemben születtek. „Csak az nem vész el, amit sikerül megosztani” – írja egyik munkájában, s ez szerinte az irodalomra is igaz.